Ha mozgok, ha nem: fáj a térdem!

A reumatológiai rendeléseken megjelenő páciensek nagy hányadát a kopásos ízületi gyulladásban – orvosi terminológiával osteoarthritisben (OA) – szenvedő betegek teszik ki. E tendencia világszerte megfigyelhető: egyre növekszik a térd- és csípőízületeket érintő fájdalmas betegségek gyakorisága. Mindez összefüggésbe hozható a várható élettartam növekedésével, a népesség elöregedésével, illetve életmódi tényezőkkel is, tehát kialakulásának megelőzése, fékezése érdekében mi magunk is sokat tehetünk.

Világszerte intenzíven kutatják a betegség okait és a terápiás lehetőségeket, gyógyítása azonban még napjainkban sem tekinthető teljesen megoldottnak.

Az életkori tényezőt vizsgálva már tudjuk, hogy az öregedés során csökken a porcsejtek anabolikus, azaz szövetépítő képessége, és megnövekednek a lebomlást elősegítő (katabolikus) folyamatok, melyek bonyolult enzimtevékenység által szabályozottak a szervezetünkben.

A betegség azonban gyakran fiatal korban is jelentkezik, amit genetikai, fokozott igénybevételi és táplálkozási problémákkal hoznak összefüggésbe.

Mindezek alapján ma az osteoarthritist multifaktoriális eredetű és szisztémás betegségnek tartjuk. Fontos lenne, hogy komolyan vegyük, idejében felismerjük és megfelelő életmódváltással, illetve kezeléssel megelőzzük az eleinte ritkábban, enyhébben jelentkező, pihentetéstől viszonylag gyorsan enyhülő panaszokat, fájdalmakat. A tényleges ízületi pusztulás ugyanis már csak az utolsó, klinikai stádium. Habár a terápiás lehetőségek tárháza napról napra növekszik, a végleges megoldás a betegség kivédésére és gyógyítására még nem ismert.

Sokáig az egyetlen terápiás lehetőség a betegek számára legkínzóbb tünet, a fájdalom csillapítása volt, nonsteroid gyulladáscsökkentők és enzimgátló „koxibok” adására szorítkozott.

Ezen gyógyszerek nem jelentettek oki kezelést, és kiderült, hogy számos mellékhatást produkálhatnak a hosszan tartó szedés során, sőt még a szövetpusztulás folyamatát is inkább elősegítik, mint gátolják.

Az utóbbi évek kutatásai a porcvédelemre és a porcsejtek regenerálását elősegítő szerek kifejlesztésére koncentráltak.

Egyre nagyobb számban jelentek meg a természetes porcalapanyagként is ismert aminocukor készítmények (glükoz-amino-glikán, chondroitin-szulfát, hyaluronsav) melyek közül a legtöbb tudományos bizonyítékot a glükozamin-szulfát adásának jótékony hatására ismerünk.

A glükozamino-glikán vegyületek serkentik a porcmátrix képzését, egyúttal csökkentik a lebontó, katabolikus enzimek aktivitását. Adásuk hosszú távon is biztonságos és kevés mellékhatással rendelkeznek.

Problémát jelent azonban, hogy e készítmények között vannak gyengébb terápiás hatást mutatók, és általában a betegek nem megfelelő – túlságosan alacsony – dózisban szedik őket. Ismert, hogy a felszívódás sok esetben nem tökéletes. Különösen igaz ez egyes betegségcsoportokban, valamint időseknél, ahol egyébként is romlik a tápcsatornából a felszívódás képessége. A kutatások eredményei azt mutatják, hogy a porcregeneráló szereknek nagyobb szerepet kellene kapniuk a betegség megelőzése és korai kezelése terén, hogy elkerüljük a fájdalmas és súlyos, mozgásban is korlátozó állapotok kialakulását.

A porcregeneráló szerek minél korábbi, a porcpusztulást megelőző stádiumban való alkalmazásának lehetősége ma már adott, hiszen rendelkezésre állnak vény nélkül kapható gyógyszerek is.

Forrás: ParaMedica EgészségMagazin

Share
 
   
Nyomtatóbarát verzió Ismerősnek ajánlom Híreink
Lapszemlére feliratkozás Hasznos linkek Orvost Keresek
Vissza Fel Kezdőlap Rólunk