Stressz? Félelem?
Hétköznapjaink jelentős stressz tényezői a csalódások, az egzisztenciális bizonytalanság, az állandó megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, s az, ha kritika ér bennünket, tehát megkérdőjeleződik az elfogadásunk.
Minden emberben óriási késztetés van a megismerésre, a szeretetre, hogy minden nap megfelelő mennyiségű örömben legyen része, és a biztonságra, melyet hosszú távon konzerválhat. Az EGO egyik legnagyobb félelme, hogy elveszíti ezt a biztonságot, s a megkülönböztetett figyelmet, illetve azt, hogy ő legyen a középpontban. Emiatt általában a félelem irányít minket.
Kisgyermekkorban a legfontosabb a szülők szeretete, a szülők egymás közti harmóniája, és az a biztonságtudat, hogy a gyermek fontosnak érezhesse magát a külvilág előtt. Ennek feltétele az állandó gondoskodás, a megfelelő ellátás, a testi érintés. Ha mindebből valami hiányzik, vagy sérül, akkor jelennek meg a gyermekkori neurózisok. Sérülést okoz a szülők válása, és a gyermekben felmerül a kérdés: Fontos vagyok-e még?
Tudat alatt mindent elkövet, hogy figyeljenek rá. Éjszaka ágyba vizel, dadog, tikkel, asztma, illetve gyomor- és egyéb emésztési zavarok léphetnek fel. E mögött mindig a család egyensúlytalansága áll. Hosszan tartó diszharmónia esetén egyre nő a stressz, és vele együtt a tehetetlenség érzése. Ezek a gyermekkori élmények később, felnőtt korban is meghatározóak. Bármikor a későbbiekben hasonló helyzet alakul ki, a személyiség és a szervezet ismerősként fogadja, és ugyanúgy reagál, de ehhez már testi tünetek is társulhatnak.
A stressz mögött gyakran elfojtott agressziónk áll, illetve az az igény, hogy jók legyünk, hogy mások jónak és hasznosnak lássanak minket. De mi is az agresszió? Nem egyéb, mint önérvényesítés. A természetben nap, mint nap találkozhatunk vele, hiszen ez tartja fenn az életet. Nekünk embereknek viszont meg kell tanulnunk ezt megfelelő keretek között tartani! Jézus mondta: „Aki téged kővel megdob, dobd vissza kenyérrel”. Az akció reakciót szül. Csak rajtunk múlik, hogy mit dobunk vissza, kenyeret, azaz életet, szeretetet (kenyér = búza = Nap), vagy a tudatlanságunkból, félelmünkből fakadó bosszút, sötétséget, szeretetlenséget.
Még ha nem is vesszük észre, egész életünket átszövi a félelem és a szorongás. A magyar nyelv tökéletesen rámutat arra, hogy felek vagyunk (fél-elem). Keressük a hozzánk tartozó másik felünket, hogy egészek legyünk, azaz részei lehessünk az egységnek.
A félelmet és a sötétséget a Szaturnusz szimbolizálja a horoszkópban. A félelem egyes megnyilvánulásai közül a bizonytalanság a Neptunusszal, a váratlan helyzetekkel való szembesülés az Uránusszal, míg életünkben a végletes dolgok a Plútóval állnak kapcsolatban. Mi emberek nem szeretjük a változást, ezért félünk mindentől, ami megváltozik körülöttünk, vagy bennünk. A Szaturnusz – Kronosz – egyben az idő szimbóluma is (sarlós, kaszás), melyhez óhatatlanul hozzákapcsolódik a félelem, hiszen az idő múlásával minden változás az öregedéshez, az elmúláshoz visz közelebb, s ott az örök bizonytalanság érzése, hogy vajon mi vár ránk a sötétségen, a halálon túl?
