Testünk szilárd váza, tapintásra kemény csontjaink állandó átalakuláson mennek át. Felszínükön és belsejükben állandóan „zajlik az élet”, a folyamatos lebontó- és építőmunka. Csontjaink kívül egy tömörebb kérgi részből, belül pedig szivacsos állományból épülnek fel. Ezek háromféle sejtje a csontfaló, csontépítő és az alapállományt képező csontsejtek.
Az emberi csont fejlődése a magzati életben kezdődik, és 25–30 éves korra éri el a maximális vagy csúcs-csonttömeget, ami a következő 20–25 évben nem változik lényegesen, vagyis a csontbontó és -építő folyamat kiegyenlítetten zajlik. Egy egészséges fiatal felnőtt csonttömegének mintegy 10%-a cserélődik így ki évente.
A csontépítésben, a csontvesztés megelőzésében a nemi hormonok (ösztrogén, tesztoszteron) játsszák a legfőbb szerepet. Nőknél a menopauza után, az ösztrogén termelés megszűnésével mindkét folyamat felgyorsul, de a bontás kifejezettebbé válik. Férfiaknál a tesztoszteron termelése általában csak 70 éves kor után csökken, ezért náluk kisebb és fokozatosabb a csontvesztés. Időskorban a csontbontás lassúbb, de a csökkent csontépítés még ezt sem tudja ellensúlyozni. Ha a csonttömeg kritikusan alacsony szintre csökken – törési küszöb –, akkor a csont már minimális erőhatásra is eltörik.
A fizikai aktivitás, az izommunka csontokra kifejtett húzó-feszítő hatása jelentős csontépítő inger, a magas csúcs-csonttömeg elérésében játszott szerepe bizonyított. Űrhajósoknál például az izommunka hiánya súlytalanságban néhány hónap alatt igen súlyos csontritkulást eredményez.
A csontritkulás legfontosabb kockázati tényezőjét, a genetikai hajlamot sajnos nem befolyásolhatjuk, pedig az életünk során elérhető csúcs-csonttömeget, csontjaink minőségét és mennyiségét mintegy 80%-ban öröklött génjeink határozzák meg. Nemünk és életkorunk szintén adott (a nők csúcs-csonttömege alacsonyabb, s a menopauza után még rohamosabban csökken, az életkor előrehaladtával ugyancsak növekszik a kockázat). Hormonális tényezőként esetleg számolnunk kell a korai menopauza, vagy a menstruáció hiányának, férfiaknál pedig a here csökkent hormontermelésének következményével is.
Igen sok, ami rajtunk múlik! Az általunk kiküszöbölhető külső környezeti tényezők aránya 25–30%. Ezek a teljesség igénye nélkül: soványság, a fizikai aktivitás hiánya, fokozott alkoholfogyasztás és dohányzás, kalciumban és D-vitaminban szegény étrend, egyes gyógyszerek tartós szedése stb.
A csontritkulás kezdetben semmilyen panaszt nem okoz. Fájdalom már csak akkor jelentkezik, amikor mikroszkopikus méretű törések alakulnak ki a csontgerendákban és csontlemezeken. A fájdalom a hát, derék és a medence táján a leggyakoribb. Lassan, fokozatosan erősödik tartós állás során, vagy hirtelen lép fel lépcsőn járás, vagy nehéz tárgy emelése közben, pihenéskor, fekvés közben enyhül, vagy meg is szűnik. Terhelésre, mozgásra erősödik, később állandósul, de jellemző az éjszakai gerincfájdalom is.
A testalkat, a testtartás ugyancsak megváltozik: a testmagasság akár 10–15 cm-rel is csökkenhet, emiatt a törzsön harántrendők jelennek meg, fokozódik a háti hajlat, a medence előrebillen, az alsó bordák a csípőlapátra támaszkodhatnak. Jellemző a sovány alkat, a sorvadt izomzat, a sápadt bőrszín és a bizonytalan járás a súlypont áthelyeződése miatt.
A csontritkulás megelőzésében és kezelésében alapvető fontosságú a kalcium és a D-vitamin biztosítása a szervezet számára. A kezelőorvos a csontbontást gátló gyógyszerek mellett súlyos csontritkulás esetén a csontépítést fokozó gyógyszerek alkalmazásával lassíthatja, illetve állíthatja meg a csonttömeg csökkenést. A szubjektív panaszok csökkentésére fájdalomcsillapítók, fizioterápiás kezelés, gyógytorna, valamint gyógyászati segédeszközök alkalmazására is szükség lehet. Amennyiben a csontritkulás valamilyen betegség következménye, úgy az alapbetegség kezelése is nélkülözhetetlen. A testmozgás és az állapotnak megfelelő gyógytorna a betegség minden szakaszában nélkülözhetetlen.
