Az ember egyedül születik, egyedül éli meg az életet (bár sokan veszik körül, a tapasztalatokhoz szükség van társakra, de egyedül éljük meg élményeinket) és egyedül hal meg. Mindenki. Bár nehéz elhinni, de a „társas magány” rosszabb, mint a „magányos magány”, mert ha egyedül vagyunk, akkor nem az alkalmazkodásra megy el az ember energiája, hanem nyitott lehet az igazi boldogság befogadására, arra, hogy az embereket szeretve és segítve boldog lehessen. Nem a visszajelzésekre érdemes figyelni, mert azok sokszor igen kegyetlenek az emberek részéről, hanem magában a jóban gyönyörködni. Az igazi boldogság nem függ, (és nem is függhet) senkitől, mert ha így lenne, akkor az ember ócska kis játékszer lenne a Sors tengerén.
A legtöbb ember arra a kérdésre, hogy mi teszi boldoggá, az egészség után rögtön a boldog párkapcsolatot, a családot és az őt szerető embereket emeli ki. Meghittségre vágyunk. Az érzés, hogy tartozunk valahová, éppoly alapvető szükségletünk, mint az evés, az ivás vagy az alvás. Elszakadtunk a lelkünket tápláló erőtől, és ezt más emberektől várjuk. Nem érezzük át igazán az ünnepek meghittségét sem, globalizált világunkban elanyagiasodtunk, sokan már csak azt tekintik értéknek, ami sokba kerül.
Vannak, akik egyedül érzik magukat párkapcsolatukban is, valamiért nem képesek egymással ténylegesen megosztani életüket, sokan csak funkcionális szempontból működtetik házasságukat, belső lelki tartalom, valódi összetartozás nélkül. Vendégségek alkalmával, a népes család körében még szembetűnőbb lehet, ha valaki magányosnak érzi magát. Ez az érzés nem egyik napról a másikra alakul ki, sok csalódás, meg nem értés, leintés előzi meg, mire az ember úgy dönt, hogy inkább nem szól, nem mondja el véleményét.
Gyakran előfordul, hogy évek óta megszokott „játszmákat” játszanak le, szinte észrevétlenül. Az egyik elindít egy témát, amire a másik ugyanúgy reagál évek óta, és ez szinte biztonságot ad. Ha szeretnénk ezen változtatni, egyszer próbáljunk meg másképp reagálni! Élnek egymás mellett a párok, ki-ki a saját céljait követve, mert közös céljuk nincs, vagy nem tudnak megegyezni benne. Manapság sokszor két magányos ember szövetkezik társas magányra. Miért? Mert a társas magányban élők társadalmi státusa magasabb! A maradéknak, selejtesnek, népszerűtlennek ítélt magányosok kisebb vonzerővel kecsegtetnek, és valószínűleg felébresztik másokban is a magánytól való félelmet. Ezért sokan a társadalmi elvárások miatt, vagy az egyedülléttől való félelmükben minden eszközzel igyekeznek fenntartani társas magányos helyzetüket, és súlyos kompromisszumokat kötnek. Van, hogy börtönben érzik magukat, nem a saját életüket élik, vagy a munkába menekülnek, esetleg a számítógép előtt, vagy a kocsmában üldögélnek. Ez az ár, amit meg kell fizetni. Jó, ha legalább saját maguknak bevallják, hogy önként választották ezt az életformát, így nem érinti őket olyan rosszul, mintha szenvednének attól, hogy „nekik csak ez jutott”.
Nyelvünkből eltűnt a magány pozitív oldala, de vágyképeinkből korántsem. Egy lakatlan sziget, egy eldugott erdei kunyhó, vagy barlang – sokan vágyódnak ilyen helyekre, sokan érzik úgy, hogy „állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!” Ideig-óráig meg is tudják ezt tenni, hétvégén kikapcsolják a mobiltelefonjukat, beiktatnak néhány wellness-napot – számukra az egyedüllét luxus, aztán újra visszatérnek a mókuskerékbe.
Az ismerősök futva köszönnek egymásnak, mondván: „Majd hívlak, most sietek.” Miért sietünk, hová sietünk? Ettől mindenki szenved, mégsem teszünk ellene semmit. Vannak dolgok, amiket ki kell beszélnünk magunkból, hogy fel tudjuk dolgozni. Egymás mellett, egymás nélkül élünk, közben egyre több a depressziós. Erre az lenne talán a legjobb megoldás, ha kinyitnánk a kapukat az emberek felé! Az intimitásra nagy szükségünk van, mégis félünk tőle?
Dr. Pándy Mária
szexuálpszichológus,
a Magyar Szexológiai Társaság titkára
T.: 06-20/933-66-69
