“Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van – de nem vesszük észre. Amíg éljük, azt hisszük, természetes… Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá, hogy csodában éltünk. Utólag. De akkor már késő.”
Láss hát visszanézve!
Van egy titkom, egy lélektani trükköm, melyet gyerekkorom óta alkalmazok: tudok „visszanézve” élni.
Álltam egy játszótéren 4-5 évesen, és megígértem magamnak: ha negyven éves leszek, visszatérek ide. Vissza is mentem. Ott álltam a piros pad mellett, és azt mondtam a gyerek-magamnak: Szervusz, öcsi!
Ekkor újra tovább néztem, és megláttam magamat öregen, aki megígérte onnan a jövőmből, hogy ő is visszatér ide. Ez is megtörtént: hetven éves voltam.
Akkor felnéztem a csillagos égre, és azt kérdeztem magamtól: melyik voltam a három közül igazán én? A gyerek? A férfi? Az öreg? Mit gondolok majd halálom után erről az emberről, aki vissza-visszatért erre a játszótérre? Közben megélt mindenféle történelemnek nevezett őrületet, szép felesége volt, bölcs királynő… két gyereke, és megszámlálhatatlanul sok, drága unokája.
Amikor megpillantom az utcán azt, akit szeretek, képzeletem hirtelen eltünteti a szemem elől. Kedvesen integet, s hirtelen nem látom, eltűnik, nincs ott senki, csak a hiánya, mert ez már egy jóval későbbi kép, amikor ő már nem jár a földön. Meghalt. Ezt a Nincset, ezt az égető Hiányt látom jó előre. „Mennyi idegen ember, de hol van ő, az egyetlen ismerősöm, akit szeretek?!”
Még el se sirattam, miközben odaér mellém, hisz él még!
“Mit bámulsz?” – kérdi értetlenül. Nem érti, miért szorítom görcsösen a kezét, mi ez a pánik, és miért van tele könnyekkel a szemem. Hiszen nem történt semmi… Csak örülök, hogy élünk még.
Ó bizony! A csodát említettem, s most elmondom a legnagyobb, legérthetetlenebb, megfejthetetlen csodát: ver a szíved!
“Becsült meg ezt a pillanatot, mert elmúlik és sohasem tér vissza – kiáltja bennem egy figyelmeztető hang. – Itt és most vagytok boldogok, a jelenben, vegyétek észre, ti hülyék, mert elmúlik!“
Visszanézve a szürke hétköznapok ünneppé válnak. Az aznapi gondok könnyűvé, átlátszóvá.
Igen, elmulasztjuk a lehetőséget. Elfelejtünk boldognak lenni, amikor még lehetnénk.
Mindenkinek van egy nagybetűs SORSA, és egy aznapi élete. Egy ünnepi Sorsa, s egy zűrös, zaklatott, a szürke hétköznapokba belevakult, vacak kis élete. Egyszerre vegetálunk küszködve, és élünk boldogan a Csodában. Sohasem a külvilágon, hanem a mi szemléletünkön múlik, hogy éppen melyiket éljük át.
Aki visszafelé nézve él, messziről nézi az életét. Föntről, magasról. Önmagát is így látja, kicsit az „isten szemével”. Időben előre-hátra szállva – valójában időtlenül.
