Egy olyan természet adta készségünkről van szó, ami véges, azaz kimeríthető, ez pedig a stressz-tűrő képességünk, melynek tartalékaival jócskán visszaélünk.
Richard Lazarus, az egyik legnevesebb viselkedéskutató definíciója szerint a stressz nem más, mint „egyensúlytalanság a követelmények és a rendelkezésre álló források között”. Ha jobban megvizsgáljuk mindennapi stressz-forrásainkat (túlterheltség, időzavar, anyagi gondok, nehéz döntési helyzetek stb.), rögtön láthatjuk, hogy fenti tömör meghatározás valamilyen formában valamennyit magába foglalja.
Amennyiben a stressz ennyire hétköznapi jelenség, feltételezhetnénk, hogy a többi élőlényhez hasonlóan, mi is jól tudjuk kezelni, anélkül hogy belefáradnánk. A szavannán például, a gyakorlatilag folyamatos életveszélyben élő antilop sem tud időnként szabadságot kivenni, mondván, erre neki szüksége van ahhoz, hogy az év további részében is kellő gyorsasággal tudjon menekülni a ragadozók elől. Lehet, hogy példánk sántít, de a helyzet mégis az, hogy stressz-kezelés területén az antilopok állnak jobban. Pontosabban nemcsak az antilopok, hanem összességében minden emlősállat. Fenyegetőnek ítélt helyzetben legtöbbjük kétféle reakció közül választ: megküzd vagy elmenekül – talán ismerősen cseng az erre vonatkozó angol kifejezés: „fight or fly”.
Könnyű belátni, hogy mindkét akcióhoz a fizikai teljesítőképesség maximumára van szükség. Így a hirtelen stresszhelyzet beindítja az ún. Cannon-féle vészreakciót, amely felkészíti a szervezetet a várható erőpróbára. Emelkedik a vércukorszint, a pulzusszám, a vérnyomás, kitágulnak a szív, a tüdő, az izmok erei, hogy a jobb vérellátás fokozza a teljesítményt, míg a létfontosságú teljesítményhez szükségtelen bőr és belső szervek erei – takarékossági okokból – összeszűkülnek. Az idegrendszer fokozott éberségi szintre kapcsol, a pupillák kitágulnak, hogy gyorsabban reagáljanak az újabb ingerekre, a belek megpróbálnak megszabadulni tartalmuktól, hogy az így elért súlycsökkenéssel is javítsák a menekülés esélyét.
Jó hír, hogy fizikai létünket, életünket általában nem fenyegetik, a rossz hír, hogy elhárításukra gyakorlatilag nekünk is a már ismertetett stressz-reakciók állnak rendelkezésünkre, melyek például egy iskolai vizsgán, vagy egy fontos tárgyalás során komoly nehézséget okozhatnak. Ha ilyenkor a torkunkban dobog a szívünk, lüktet a halántékunk, a hasunk pedig görcsöl, biztosak lehetünk abban, hogy testünk felkészült a menekülésre, vagy a küzdelemre – a baj csak az, hogy egy néhány évmillióval korábbira. E fiziológiai változások régen az életünket jelentették volna, a mai modern világban azonban csak ritkán segítenek.
Mielőtt azonban irigyelni kezdenénk az antilopokat, vegyük figyelembe, hogy nekünk a fiziológiai alapokra rakódó, többféle megküzdési mechanizmus áll rendelkezésünkre. Szükségünk is van rá, hiszen a tartósan fennálló stressz, és egyes veszélyeztető tényezők elől sem elfutni, sem ott helyben megküzdeni nem tudunk. Míg az antilopot egy adott helyzetben vagy megeszik vagy nem, s ha nem, akkor a veszély elmúltával mindenképp új lapot nyit, addig az ember sajnos hetekig, hónapokig vagy akár évekig élhet egzisztenciális bizonytalanság, magánéleti konfliktus vagy súlyos betegség jelentette fenyegetettségben. Természetesen fejlődésünk során mindannyian elsajátítunk néhány adaptív, előre vivő, illetve nem adaptív, vagyis hasznos, de valamilyen szomatikus vagy pszichés árral járó megküzdési mechanizmust. Utóbbiak közé, vagyis a nem megfelelő stressz-kezelési módok közé tartoznak a pszichoszomatikus betegségek, a tartós szorongás vagy a depresszió, melyek nem különösebben csábító megoldások. A mai viszonyok között a mentál-higiéné ennél sokkal sikeresebb, és hosszabb távon is hatékony megküzdési stratégiákat kínál számunkra, korunk virtuális „oroszlánjai” ellen.
Dr. Szende Krisztina
Korkontroll orvos-szakértő
korkontroll.hu
