A mi zsidó és keresztény vallásunk jövőváró. Prófétikus vallások, ami azt jelenti, hogy az isteni akaratot nemcsak tanításokban és parancsolatokban, de jóslatokban is hirdetik. A Biblia tele van jövendőmondásokkal. Maga Krisztus és Mózes is jósolt.
Jézus eljövetelét sok próféta megjövendölte. Látták és lázasan várták, sok évszázadon át. S várják ma is.
“Krisztus százszor is megszülethetne Betlehemben, ha a szívekben nem születik meg, hiába jött közénk.”
Nem „emlékezni” kellene egy valaha élt csodálatos ember egykori születésnapjára, hanem újjá kell szülni önmagunkban.
Az advent lehetőség: „eljött az én időm”, szinkronban vagyok a kozmosszal, a csillagokkal és annak a Mesternek a születésével, aki azt mondta: „Én bennetek vagyok”.
Ha valamennyien átmennénk ezen a stáción, vagyis a várakozás valódi misztériumán, karácsony éjszakáján csupa boldog kis Jézus állna a fa körül, s nem a tárgyi ajándékokat mohón marcangoló, nyugtalan fenevad. Nem csak a gyerekekre gondolok, akiket korán elrontunk, hanem magunkra, felnőttekre is. A szülők rádöbbennének arra, hogy ez nem a gyerekek, hanem az ő ünnepük is: lehetőség arra, hogy újjászülessenek.
Egyébként ez nemcsak Jézus, de minden ember születésnapjának a jelentése is. Minden évünk egy életkör, egy gyűrű az életfa törzsén. Minden életkör végén kicsit meghalunk, ugyanakkor minden új kör kezdetén kicsit föltámadunk. Ezért van az, hogy az ember – rejtélyes okból – szomorú a születésnapján. Nem tudom, észrevetted-e.
Születésnapunkon nem az zavar, hogy számszerűen szembesülünk öregedésünk korántsem vidám tényével, hanem az, hogy egy körnek ilyenkor vége. Egy évgyűrű lezárul. Vége életregényünk egy fejezetének. Ez nemcsak születésnap, de halálnap is – a tavalyi lényünket temetjük ilyenkor.
Rejtélyes ciklusokat élünk át, anélkül, hogy tudnánk. A női életnek a holdciklus, az emberéletnek – férfinek, nőnek egyaránt – a napciklus felel meg – az égi órák bennünk is kattognak.
A kettősséget, hogy minden születést megelőz egy halál, s minden halált követ egy újjászületés, mi már nemigen érzékeljük. Az Időnek csak egyetlen oldalát látjuk: vagy a kijáratot, ha megyünk, vagy a bejáratot, ha jövünk. Ha valaki tényleg meghal, látjuk, hogy kimegy – szemünk elől „örökre” eltűnik -, de azt már nem látjuk, hogy a másik, a szellemi oldalon éppen bejön.
A metamorfózist, a meghalás és újjászületés szüntelen ritmusát nem ismerjük. Pedig ez az Idő titka.
A leszülető szellemiség sejti, sőt néha tudja is, hová jön – a távozó ritkán. Amikor ideérkezünk, egy jóval éberebb világból bújunk szűkebb bőrünkbe és a megálmodott jövőnkbe. De amikor haldoklunk, nem tudjuk, hová megyünk, mert a tudatunk itt le van fokozva. Hozzá van szőve a felejtés mágikus kötésével a testünkhöz, mely leszakadni készül rólunk. A születés és halál drámája tehát hasonló.
A Lélek, ha időbe vetve él is, és sorsa kikerülhetetlenül halad az öregedés, a szenvedés és az összeomlás felé, végső soron – mivel az Örökkévaló gyermeke – mindig Hazatér. Erről szól Jézus szenvedéstörténete is – a katarzisban az ember megszabadul, fénnyé válik és hazatér a fényesség világába.
