Vannak szülők és nevelők, akik a jutalmazást, s vannak akik a büntetést alkalmazzák. Kevesen gondolnak bele, hogy a két motiváló eszköznek a végeredményt tekintve, ugyanaz a hatása. Nevezetesen a motivációt az eredeti célról az elérhető jutalomra vagy elkerülhető büntetésre irányítják. Szeretnénk, hogy gyermekünk legyen érdeklődő, szeressen tanulni, ehelyett arra tanítjuk meg, hogy miként lehet csokit, játékokat, biciklit szerezni munkával. A tanulás eszközzé válik, a sikertelenség esetén a gyermek gyorsan feladja az erőlködést. Vagy ellenkezőleg, görcsös teljesítővé válik, mert azt tanulja meg, hogy a kötelességeket mindig teljesíteni kell, különben baj lesz. Egy biztos: egyik gyerek sem fogja élvezni sem a tanulást, sem később a munkát.
A büntetés vagy a jutalom elmaradása egyaránt szorongást kelt a gyermekben. A lényeg az, hogy a jó forrása egy külső hatalomnak való engedelmesség. Ez eleinte a szülő, később a tanár, majd a munkahelyi főnök.
Ahogy a gyermek elkezd iskolába járni, szerepelni, egyre több olyan teljesítményhelyzetbe kerül, amikor nem csak az ő igyekezetén múlnak a dolgok, hanem azon, mások hogyan ítélik meg az ő teljesítményét. Emlékszem, amikor általános alsóban dolgozatot kellett írnunk a modern élet nagyszerűségéről, én arról írtam, hogy milyen jó az utcai világítás, mert ma már az utcán is lehet olvasni. Kaptam rá egy kettest, nyilván a tanárnő azt gondolta, ekkora ostobaságot még soha nem olvasott. Ha tudta volna, hogy nálunk kikapcsolták az áramot, anyánk kórházban feküdt, és mi a bátyámmal esténként tényleg az utcán olvastunk, mert ez volt a fő szórakozásunk – de nem tudta, nem is kellett tudnia.
Én nem akartam a kedvében járni, írtam, amit gondoltam. Gyerekkoromban alakult ki bennem, hogy mindig azt teszem, amit jónak látok. Gyorsan megértettem: tévút mások kegyeiért brusztolni.
Az emberek többsége arra van tréningezve, hogy próbálja meg a lehetetlent, találja ki, mi viheti sikerre. A szülőt csak az érdekli, hogy gyereke jól teljesítsen, a gyermek pedig nagyon szeretne szülei kedvébe járni. Ehhez mindig ki kell találnia, mit is várnak el tőle, mert ez nem mindig egyértelmű. Vannak gyerekek, akik már kisebb teljesítményektől is megtanulnak rettegni, mert senkit nem érdekel, hogy nekik nem megy a matek, nem tudnak magasara ugrani, s félnek a mások előtti szerepléstől. Ők lesznek, akik mások számára tét nélküli helyzetekben is felsülnek.
A társadalom egyre több olyan teljesítményhelyzetet teremt, amelyben az egyén elveszíti a kontrollt teljesítése sikeressége felett. Mások szubjektív véleménye, önkényes értékítélete, szeszélye dönti el, teljesítményünk ér-e egyáltalán valamit, hogy zseninek kiáltanak-e ki minket, vagy huszadrangú bénának.
Igyekszem megnyerő lenni, de ellenszenvesnek találnak. Szuper megoldást találok egy munkafeladatra, de a főnök másképp gondolta. Csupa olyan helyzet, melyben általunk nem kontrollálható dolgokon múlik a siker. A közvélemény, a közhangulat, a közízlés mind megfoghatatlan dolgok, mégis sok esetben ezeken múlik, elismertek és boldogok leszünk-e, avagy megkeseredett, meg nem értett emberek.
Van aztán a teljesítéseknek egy másik területe, ami hasonlóan veszélyes, mert bizonytalan a kontroll. Képzeljünk csak el egy futót, akinek jól kell startolnia, úszót, akinek jól kell fordulnia, színészt, aki nem felejtheti el a szövegét, idegsebészt, akinek nem remeghet a keze, főnököt, aki retteg elpirulni az értekezleten, szeretőt, akinek időben kell megfelelő merevedést produkálnia, ha nem akar lebőgni.
Saját testünk, izmaink, mozdulataink, memóriánk bizonyos értelemben önálló életet élnek, s olykor nem engedelmeskednek. Minél kevésbé bízunk bennük, annál gyakrabban önállósodnak. Minél nagyobb a tét, annál kevésbé bízunk bennük és annál nagyobb a kockázat, hogy valami balul fog elsülni. A szorongás fokozott izgalmi állapotot jelent, mely rontja a memóriát, az akaratlagos izomkontrollt és a beidegzett automatikus viselkedések végrehajtását.
Végül a legingoványosabb talajt a különféle társadalmi szerepeink jelentik. Milyen a jó anya, apa, házastárs? Hogyan kell társaságban viselkedni? Mitől lesz valaki sikeres ember? Mi a boldogság titka? Csupa bizonytalanság, megfoghatatlan normák, egymásnak ellentmondó szabályok és tapasztalatok.
Itt lép be a személyiség kérdése. A külső kontrollos embernek egyrészt nagyon fontos, miként ítéli meg őt a világ, de ezt a legnehezebb befolyásolni. Másrészt úgy érzi, életét, sikereit külső erők, a végzet, a szerencse vagy balszerencse határozzák meg. Az ilyen ember minden kritikus teljesítési helyzetben szorongani fog, mert nagyon vágyik a sikerre, nagyon fél a kudarctól és nagyon nem bízik abban, hogy a siker rajta múlna. Így élni kész rémálom, sokan ezért lesznek kudarckerülők, mert nem bírják a folytonos kihívást és rettegést.
A belső kontrollos ember kevésbé függ mások véleményétől, fontosabbnak érzi, hogy ő maga legyen elégedett teljesítményével. Esetleges kudarcaiból vagy a visszajelzésekből reális tapasztalatokat képes a jövőre nézve leszűrni, mert bízik magában, és tudja, mikor csinálta jól és mikor hibázott.
A teljesítményszorongás szétzilált teljesítményhez, vagy túlzott lelkiismeretességhez vezethet, az ilyen ember irreálisan követelődző önmagával szemben, a legkisebb hibától is fél. Mindezt az oldhatja fel, ha az ember szép lassan megtanul bízni önmagában és kevésbé tartja fontosnak a külső elismerést.
(A teljes cikk a www.tenyek-tevhitek.hu oldalon olvasható.)
Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus
