Mi is a boldogság? Vannak kivételes pillanatok, amikor az ember megszédül és napokig a föld felett jár. A rendkívüli alkalmak, az élet csúcspontjai azonban gyorsan elmúlnak, és nem lehet egy életen át megélni abból, hogy megnyertem ezt, megszereztem azt, kitüntettek, elismertek stb. A bölcs ember nem attól várja a boldogságot, hogy zsinórban egetverő dolgok történjenek az életében, mert azok is mindig beletorkollanak a hétköznapiságba. Hanem szeretne minden nap, ha nem is boldog, de legalább elégedett lenni.
Van ebben a szokásban valami nagyon megszívlelendő. Ha volna ma is ilyen szokás, én a korsóm felett állva esténként mélyen átérezném annak a felelősségét, hogy miként ítélem meg a napomat. Csalni nem szeretnék, de jó lenne csak fehér kavicsot pottyantani korsómba. Visszatérve a rendkívüli napokra: bármily fantasztikus győzelemért is csak egy fehér kavics jár. A boldog élet tehát nem a „nagy fehér kaviccsal”, hanem a sok pici fehér kaviccsal azonos.
Hogy fehér vagy fekete kavicsokat gyűjtögetünk-e, nem a vak sorson, hanem rajtunk múlik.
Saját életünk nem tőlünk függetlenül zajlik, hanem általunk valósul meg. Nem kívülállók vagyunk, akik esténként mérlegre tesszük a velünk történteket, hanem életünket mi magunk alakítjuk. Nem este, s pláne nem évek múltán kell valamit pozitívan látnunk, hanem menet közben, ahogy alakulnak a dolgok.
A folyamatos elégedettség, aminek a nap végén egy fehér kavics lesz a díja, nem más, mint a folyamatos pozitív áthangolása mindennek, ami történik velem. Nem a jó dolgokkal kell megküzdeni, hanem azokkal, amik elsőre negatív élményt jelentenek. Hangsúlyozom, hogy élményekről és érzelmekről van szó, nem pedig eseményekről. Mi más volna az elégedettség, mint életünk eseményeinek folyamatos pozitív értelmezése?
A sors mindig az önbeteljesítő gondolkodás következménye. Az élet percekből áll, s akár minden perc után születik egy döntés, egy értékelés, és a folytatás ettől függ. Ha azt gondoljuk, hogy „ezt nem lehet megcsinálni”, vagy „ennek nincs értelme”, vagy „ezt már nem bírom ki”, az eldönti, mi lesz a következő lépésünk. Felhagyunk a próbálkozással, elmegy a kedvünk, feladjuk a küzdelmet, s ez az, amire Henry Ford azt mondta: akár hiszel benne, akár nem, igazad lesz. A dolgok pozitív értelmezése más tettekre sarkall minket, mint a negatív. Különös dolog, hogy az elégedettség sikert, az elégedetlenség pedig kudarcot szokott szülni.
Kudarc, veszteség esetén a pozitív hangszerelés fakadhat abból, hogy „sokkal rosszabbul is történhetett volna”, vagy, hogy „mit tanulhatok én ebből”. Ez utóbbira szokás mondani, hogy nincs kudarc, csak tanulság. Sok embert az tesz boldogtalanná, hogy nem ismerik el, nem fogadják el, megalázzák stb. A negatív emberi viszonylatok kezelésében fontos felismerés, hogy mások véleménye sosem minket, hanem őket minősíti.
Az élettel leginkább azok az emberek elégedettek, akik úgy érzik, életüknek értelme, célja van, valahonnan valahová tart. A közös bennünk, hogy elégedettnek akarják érezni magunkat. Ki a krumplisor végigkapálása, ki az V. szimfónia levezénylése után, ki a végre ágyba tuszkolt, alvó gyermekei láttán érez elégedettséget. A lényeg: nem feltétlenül a világot, elég csak magunkat átalakítani, hogy azt mondhassuk: boldogok, na jó, mondjuk inkább úgy: elégedettek vagyunk!
