Az önértékelés csapdája
Az önértékelés ugyanúgy szubjektív kategória, mint a boldogság. Gyakran olyan emberek sem érzik magukat értékesnek, akik joggal tehetnék ezt. Az önértékelés valami más, mint a saját értékeink felismerése.
Mindennapi kapcsolatainkat sokkal jobban meghatározza a másiktól rejtett módon észlelt vagy észlelni vélt elutasítás, mintsem gondolnánk. A házasságok elhidegülésének egyik lehetséges menete a következő: ha úgy érezzük, a társunk már tartósan elfogad minket, akkor kevésbé akarunk a kedvében járni. A férj otthon évekig halogatja valaminek a megjavítását, mások hívására azonban rögtön ugrik. Abban a hamis illúzióba ringatja magát, hogy befektetés nélkül folyamatosan élvezni lehet a házasság nyereségét. Ha egy házasságban gyakori a veszekedés, az arra figyelmeztetheti a feleket, hogy a másik fél már nem fogadja el őket annyira, mint régen. A házassági vitákban az is rossz jel, amikor a felek egymás önértékelését kezdik célba venni. Ez is arra utal, hogy már régen nem arról van szó, ki vigye le a szemetet, ez csupán ürügy a másik becsmérlésére.
A megoldás a helyzet átfogalmazása. Mondhatnánk az asszonynak, hogy a férje nem elutasító, hanem tapintatos, és amikor ő veszekszik, a férje tapintatosan visszavonul. Megkérhetnénk, hogy ilyenkor dicsérje meg a férjét, amiért ilyen jól kezeli a helyzetet. A férjnek ezzel szemben azt mondhatnánk, hogy a feleség kirohanásai a kapcsolatuk féltéséből fakadnak, az asszony megrémül, hogy elveszítheti őt, tehát legjobb lenne ilyenkor kedvesen megnyugtatni. Olyan értelmezést adunk tehát a helyzetnek, amelyben az egyik fél elutasító/gyötrő viselkedését a másik szükségleteinek elismeréseként értelmezzük. Az asszonynak szóló üzenet: „a férje csak segíteni akar, amikor magára hagyja”. A férjnek szóló üzenet: „a felesége szereti őt, csak rosszul fejezi ki”.
Sokkal könnyebb lenne életünk, ha ítélkezés nélkül, elfogadóan figyelnénk meg az érzelmeinket, a gondolatainkat, az emlékeinket, a testi élményeinket. Szokták ezt „tudatos jelenlétnek” vagy „éber figyelemnek” is nevezni. Mindez leegyszerűsítve annyit tesz, hogy ellazult állapotban felveszünk egy szemlélődő attitűdöt, és így nézünk a fejünkbe, akkor csak cselekvéseket és történéseket látunk, mindenféle minősítések nélkül.
Feltehetjük a következő kérdéseket: Származik bármi alkalmazkodási előnyünk abból, hogy állandóan méricskéljük magunkat? Nem sokkal inkább kárunkra működik bennünk az álladó önmarcangolás?
Gondoljuk végig, mi következne abból, ha az önértékünk mérlegelése nélkül élnénk át az élethelyzeteket, mintha egy filmben látnánk. Minden ugyanúgy történne, csak fölösleges szenvedés nélkül. A vizsgát úgyis letennénk, mert érdekünk az iskola elvégzése; a munkát kijavítanánk a főnök szája íze szerint, mert fizetést szeretnénk kapni. Jó dolog az értelmes munka, de ha kifogtuk, és nem az jutott nekünk, akkor majd keresünk másik állást. Ha nincs másik állás, akkor se csináljunk önérzeti kérdést abból, hogy kinek van igaza.
Az önértékelés-mentes tényszerű gondolkodás során mindig a céljainkat, az érdekeinket, az értékeinket mérlegeljük, sosem azt, hogy ez vagy az az esemény, vélemény hogyan ássa alá az önértékelésünket.
Természetesen nem arról van szó, hogy váljunk érzelemmentes gépekké. Továbbra is szeressük, aki szerethető, segítsünk annak, akinek tudunk, igyekezzünk jó munkát végezni, ha hagyják, és élvezzük az életet. De többé ne hagyjuk, hogy rángassák az „önértékelés-pórázunkat”, és olyasmire vegyenek rá minket, amit csak azért tennénk meg, hogy ne csökkenjen le önértékelésünk.
