Az utcán körülnézve sok, sápadt, sietős embert látunk. Van, akinek beláthatatlanul sok a dolga, a felelőssége, van, akinek sajnos se dolga, se családja, csak azért siet, mert a többiektől ezt látja, ráadásul fázik is. Egyes arcokon a vitamin- és ásványhiány félreérthetetlen jelei látszanak, mások jól tápláltak, csak hajszoltak, stresszesek, elégedetlenek, csalódottak, vagy egyszerűen boldogtalanok. Azok vannak igazán veszélyben, akiknél a külső és belső hiány egyszerre jelentkezik, még rosszabb, ha ez hosszú ideje fennáll. Ilyen esetekben az egyénre jellemző „leggyengébb láncszemnél” romlik elsőként az egészség. (Igaz, sokat halljuk, hogy egészséges ember valójában nincs is, csak rosszul kivizsgált, vagy még nem diagnosztizált.)
Kinek-kinek azt nehezebb pótolni, ahol a legnagyobb hiányt szenvedi: akár drága, jó minőségű ételről vagy vitaminokról van szó, akár az otthon melegéről, a társról, szerető családról, a megtartó, boldogító emberi kapcsolatokról. Kutatások és sokak tapasztalatai szerint utóbbi áll a fontossági sorrendben előbbre. Biztonságos szeretetben nélkülözni, vagy légüres térben, magányban, egyedül enni? Nos, a kismajmok is a simogatást választották a kísérletben az evés helyett…
A túléléshez tartalékok kellenek. Ezt sokan sokféleképp valósítják meg. Vannak például, akik – talán nem is tudatosan – a biztonságot, a védelmet minél nagyobb test „növesztésével” oldják meg, legyen szó akár irreálisan nagy izmokról, akár testük túlzott „körülpárnázásáról”. Vannak, akik a környezetükben „növesztenek”: nagyobb házat, nagyobb autót, a szükségletüket jóval meghaladó mennyiségű használati tárgyat, értéket felhalmozva.
A sokféle túlélési metódus között figyelemre méltó az, amit a hamarosan ránk kacsintó tavaszi virágok – például a hóvirág, a krókusz vagy a tulipán „talált ki magának”. Apró hagymájában őrzi önmagát, az életét, összes tulajdonságát, a szakadatlan megújulás ígéretét, lehetőségét. Föld alatt megbúvó, számunkra láthatatlan „lényegéből” hajt végre bámulatos, szemet kápráztató tetteket, nyújt önmagát, méreteit jóval meghaladó teljesítményt: a semmiből varázsol virágkoronát. Teszi ezt újra és újra, amíg a Természet, a Mindenség ezt engedi neki.
Ha saját tetteink, alkotásaink, teljesítményünk mozgatórugóját keresnénk, e „rugót”, a kicsi hagymát se röntgensugár, se ultrahang, CT vagy MR nem találná meg. Pedig ott van, s genetikától szinte függetlenül meghatározza, őrzi „jellegünket”, azt, hogy milyen emberek vagyunk, s leszünk, milyen ismeretekkel és tartalékokkal rendelkezünk, mi mindenre vagyunk képesek.
Tetteink nagyságát, különlegességünket, nagyszerűségünket esetünkben nem a kicsi hagyma mérete befolyásolja, s főként nem a testté, mely csak „körítés” mindehhez. Kicsi, vékony emberek hatalmas tetteiben bővelkedik történelmünk, de világmegváltás helyett bőven elég, ha megváltjuk saját világunkat, melyet magunkban hordozunk: adjuk, amit hoztunk, és kiteljesedünk abban, amiben szeretnénk, vagy amiben módunk, lehetőségünk van. Segítőnk ebben a szorgalom, a megértő türelem, a békesség és a derű.
A tél végi kimerültség és vitaminhiány ellenére, keressük és teremtsük az örömet, melytől belső mozgatórugónk, a kicsi hagyma szárnyakat kap, s a téli ború ellenére máris napfényesebbnek látjuk a világot, energiánk, teremtő erőnk visszatér, kivirágzik.
Ne feledjük: az öröm, legyen bármily apró, gyógyít.
a Paramedica
