Gyermekkor a virtuális világok bűvöletében?
Korábban úgy gondoltuk, hogy a genetikai programok automatikusan létrehozzák az összes kapcsolatot az agyban, melyek a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, a cselekvéseinket irányítják. Ma már tudjuk, hogy hosszú távon csak olyan kapcsolatok jönnek létre a gyermek agyában, amelyek a konkrét élet-világban is rendszeresen aktiválódnak, ehhez az szükséges, hogy a gyermekek megtapasztalják saját testüket. Mindez a képernyő vagy monitor előtt ülve nem történik meg, függetlenül attól, hogy mi megy a tévében. Amit tehát nem használunk, az elsorvad.
A kognitív képességek kibontakoztatásához megfelelő testérzet szükséges. Azok az alsó tagozatos gyerekek, akik jók matekból, jól tudnak egyensúlyozni is. Az ember úgy szerzi meg a háromdimenziós és absztrakt gondolkodáshoz, illetve a matematikához szükséges feltételeket, hogy megtanulja egyensúlyban tartani a testét. Ha a gyerek a tévé előtt ül, nem érzi a testét, nem mászik, nem ugrál, nem egyensúlyoz – azaz nem a testének tanulásával tölti az időt.
Az egyik legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés. Ez a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat, egy nagyon komplex kreatív teljesítmény, és ez a feltétele minden későbbi, nagyon differenciált gondolkodásmódnak is. Ráadásul éneklés közben nem tudunk félni. Az agy éneklés közben nem képes félelemérzéseket mobilizálni. Talán ezért énekel az ember évezredek óta lefelé menet a sötét pincébe.
Bonyolultabb technovilágunkban egyre nehezebb megérteni az okokat és okozatokat, az értelmi összefüggések hiánya miatt a gyerekeket egyszer csak nem fogja érdekelni a kauzalitás. Megtanulják, hogy a dolgokat a mögöttük rejlő értelem megragadása nélkül kell elfogadniuk. Sok digitális média működése kevéssé érthető, ráadásul igen kevés a képernyőn folyó történésekbe való aktív részvétel lehetősége. Egyszerű példa erre a tévé: hiába próbálnak a kicsi gyerekek beszélgeti a tévével, hiába figyelmeztetik a nyuszit, hogy jön a róka. Néhány hét múlva feladják, s ezzel megkérdőjelezik saját önhatékonyságukat.
Agyunk csak akkor tud megtanulni valamit, ha az új benyomásokat egy már meglévő mintához kapcsolhatja, tehát az újat a régihez illesztheti, ennek megtalálása az ún. aha-élmény. Ekkor aktivizálódik a jutalmazási rendszer, az idegsejtek „boldogsághormonokat” bocsátanak ki. Minden apró, saját teljesítményként elért siker olyan boldogítóan hat, mintha egy kis kokaint és heroint vettünk volna be.
Ha tévézés helyett a gyerek olvas, akkor agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká, azokat mondatokká, majd képekké rakja össze, így alakulnak át fantáziavilágokká. Amit az agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt, tehát nem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény.
Az agy számára a valódi kihívások, kalandok a döntőek. A nagybácsival pecázni, házat építeni egy fára vagy megmászni egy hegyet. A kalandok tettek mindnyájunkat erőssé. Ma már bizonyítani is tudják az idegtudósok ezt az összefüggést: a gyerekeknek életük során minél több kihívással kell megbirkózniuk ahhoz, hogy az agyukban létrejöhessenek a legfontosabb hálózatok. A gyerekeknek tehát szükségük van egy olyan világra, amelyben az interaktivitásnak fontos szerep jut. Mégpedig nem a virtualitás, hanem a reális élet összefüggéseiben!
Ha a gyerek része egy élő közösségnek, s úgy él át kalandokat, mint például a cserkészek, akkor ritkábban kerül a virtuális világok bűvöletébe, kevesebbet tévézik és számítógépezik. A későbbi élete során is kevésbé alakul ki szorongásos zavar, magabiztos, egészséges személyiséggé válik.
Forrás: www.gerald-huether.de, www.gyermekkorokologiaja.com,
ford. Nemes Gáspár
