Halál a tányéron
Milyen is a 2-es típusú cukorbetegek élete? Beveszik a gyógyszerüket, beadják maguknak az inzulint, aztán lehet habzsolni, hiszen adott mennyiségű szénhidrát elfogyasztása még elő is van írva számukra.
A vagány cukorbeteg már csak ilyen: dacol az aggodalmaskodó tanácsokkal, büszke arra, hogy ő aztán fittyet hány a betegségére, és azt mondogatja, hogy „egyszer úgyis meg kell valamibe halni”. Igaz, ők 5-10 évvel valóban korábban halnak meg, s addigra a súlyos szövődmények igen megnehezítik az életüket, de végül is valamit valamiért, nem?
De miért is élcelődöm itt szegény betegek kárára? Mondjuk, hogy kínomban, az ő érdekükben, hogy felnyíljon a szemük.
Lehet, hogy egyszerűen csak nem fogják fel a rájuk leselkedő veszélyt? Hiszen a szénhidrátok és az inzulin okozta, hullámvasútszerűen föl-le liftező vércukorszint olyan, mint az autó alvázát emésztő alattomos rozsda: sokáig semmi nem látszik, aztán egyszer csak szétesik a kocsi. Én arra tippelek, hogy a még egészségesnek látszó emberek könnyelműsége félreinformáltságból fakad.
Ma a világ tele van ilyen emberekkel. Amerikában 23 millió diagnosztizált cukorbetegre 8 millió diagnosztizálatlan jut, és 86 millió ember prediabéteszben szenved. Ez a cukorbetegséget megelőző fázis, de szövődmények tekintetében alig marad el a cukorbetegségtől. Akinek ugyanis az éhgyomri vércukra több tizeddel 5 mmol/l felett van, az orvosi értelemben még nem cukorbeteg, de nyugodt lehet afelől, hogy a „rozsdásodás” már elkezdődött.
A 19. században a 2-es típusú cukorbetegség még ritka volt, mint a fehér holló, de a 20. század elejétől egyre gyakoribbá, napjainkban pedig világjárvánnyá vált. Ideje tehát megkérdőjeleznünk a mai ajánlott „egészséges” táplálkozást.
De ha átugrunk kicsit a természeti népekhez, akik még hagyományos étrendjükön élnek, náluk ilyen, hogy cukorbetegség, nem létezik. Reggeli vércukorszintjük 5 mmol/l alatt van, de mégsem vonszolják magukat fáradtan egész nap. A titkuk egyszerű: nem fogyasztanak semmiféle finomított szénhidrátot, ami alatt lényegében a nagy glikémiás indexű gabonából, rizsből, burgonyából, cukorból készült ételeket értjük.
Nézzük viszont meg azokat a természeti népeket, amelyek éppen áttértek a fehér ember táplálkozására. Legszemléletesebb példa a pima indiánok esete, mert ők két ágra szakadtak: az egyik ág Mexikóban félig-meddig még mindig tradicionális életformában él, közöttük a cukorbetegség igen ritka, míg a modern életformát élő arizonai pimák közt a nők 37%-a, a férfiak 54%-a cukorbeteg.
Nem nehéz összerakni a képet: az emberi szervezetben tradicionális (azaz paleo) étrenden nem alakul ki szénhidrát anyagcserezavar, azaz prediabétesz és diabétesz. A természeti népek növényeket, húst és zsírt esznek a környezet függvényében változó arányban. Azaz, az ember kifejlődése során soha nem evett finomított szénhidrátokat, ezért nem is alkalmas tartósan ezeket fogyasztani. Persze a földműveléssel kezdődött a baj, de azért igazán csak a 20. században vált normává a szénhidrátdús táplálkozás. Az 50-es években kialakult zsírfóbia aztán végkép betett, akkor vált a hivatalos étrendi ajánlás részévé a 60%-os szénhidrátarány.
A mai diabetológia még mindig akkora adag finomított szénhidrátot ír elő a cukorbetegnek, amennyitől még az is cukorbeteggé válhat, aki addig nem volt az. A „teljes kiőrlésű” hiedelem kapcsán bemérték, s ugyanannyira emeli meg a vércukrot, mint a fehérkenyér.
Van-e más megoldás? Az inzulin felfedezéséig a betegeket étrenddel gyógyították, mert nem volt más választás. Hogy mennyire a sok evés a probléma, arra 1987-ben egy gyomorszűkítő műtéteket végző orvoscsoport világított rá: 397 kórosan elhízott beteget műtöttek meg, köztük 141 diabéteszben vagy prediabéteszben szenvedett, s a műtét utáni visszafogott étkezés hatására 139 kigyógyult a betegségéből. Azóta ugyanezt több vizsgálat is megerősítette.
