Napjaink hagyományoktól megfosztott kultúrájában a halál is dehumanizálódott. Elfelejtettük azt a régi tudást, amely néhány generációval ezelőtt a családokban még természetes módon öröklődött.
Ma a modern nyugati világban az emberek 80%-a egészségügyi intézményben vagy idősotthonban hal meg, pedig a legtöbben arra készültek, hogy otthonukban tölthetik majd utolsó napjaikat. Őseink a halottaikkal való törődést megtisztelő, szent kötelességnek tekintették, mi pedig szakemberekre – ápolókra és halottkémekre – bízzuk szeretteink testét.
Bár a modern orvostudomány meghosszabbította az életünket, de – egyes szakértők szerint – ennek vannak lelket pusztító mellékhatásai. Félünk a haláltól, próbálunk nem tudomást venni róla, a gyógyíthatatlan betegségeinket túlkezeljük, és amikor a halál végül bekopogtat, általában nem vagyunk rá felkészülve.
Dr. Rebecca Gagne-Henderson palliatív ellátási szakértő szerint a nagyon idős és nagyon beteg emberek túlkezelésének korát éljük. A túlkezelés még jobban legyengíti őket, végül valamilyen intézményben kötnek ki, ahol nincs más dolguk, mint várni a halált.
Más szakemberek szerint is fontos a felkészülés az elkerülhetetlen halálra – szemben azzal, mintha egyszerűen csak várnánk rá –, segít tisztázni, mi ad értelmet jelenlegi életünknek és a későbbi halálunknak. Lehetővé teszi, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel, vajon mit csináltunk rosszul, és megbékélhessünk a szeretteinkkel.
Röviden: a halálra idejében való felkészülés, már fiatal korban segít jól élni és jól meghalni.
Hogyan látjuk a halált?
Sokak számára a halál egy rossz finálé vagy egy titokzatos függöny, ami a felvonás közepén lehull. Pedig a bizonyítékok azt mutatják, hogy a test ezt másképp látja.
Szakértők szerint az öregség vagy gyógyíthatatlan betegség miatt haldokló test tudja, miként kell békésen vagy akár eufórikus módon meghalni.
Ritka kivételtől eltekintve a halál utolsó szakasza nem olyan fájdalmas és felzaklató élmény a haldoklónak, mint a szeretteinek, akik ezt végignézik.
A haldoklás folyamata
Dr. Gagne-Henderson meséli, hogy néhány éve egy kórházban dolgozott, és a sürgősségi osztályról egy kicsi, idős asszonyt küldtek hozzá, akit Delores néven említ.
A helyi hospice betegeként Delores a természetes haldoklási folyamat utolsó napjait élte.
A férje kétségbe volt esve, mivel Delores egyre kevésbé reagált a szavaira, nem evett, nem ivott és nem mozgott többé.
Azt hitte, hogy a felesége a szomjúságtól és az éhségtől szenved, ezért nem a hospice-nak telefonált, hanem a mentőket hívta.
A mentősök nem kérdezték, hogy a nő végstádiumban van-e, a sürgősségin sem merült fel a kérdés, hogy az intravénás folyadékpótlás és a nyüzsgő, zajos kórház vajon jó-e Delores számára. Egy haldokló rehidratálása a túlkezelés egyik formája, mivel nem gyógyítja meg, nem javít az állapotán. Amikor a szervek működése leáll, azok nem képesek már megfelelően feldolgozni a folyadékot, így az beszivárog a tüdőbe és a szövetekbe.
Dr. Gagne-Henderson hangsúlyozza, hogy amikor a haldokló szervezet lemond a táplálkozásról és a folyadékpótlásról, bonyolult fiziológiai események kaszkádja indul el, melyek olyan neurotranszmittereket szabadítanak fel, mint az endorfin, az oxitocin és a szerotonin.
Ezek a kémiai hírvivők a szenvedés helyett a haldokló komfortérzetét növelik, esetleg még eufóriát is kiválthatnak.
Delores férje ezeket megértve utólag nagyon bánta, hogy stresszel és kényelmetlenséggel járó kórházi tartózkodásnak tette ki a feleségét ahelyett, hogy otthon ült volna az ágya mellett, a kezét fogva és szeretteiket is összegyűjtve.
Jelek és tünetek az utolsó napokban
A haldoklók a kórházakban gyakran vannak egyedül vagy olyan családtagokkal, akik félnek a haldoklás folyamatától, ezért ritkán látogatják őket. Emiatt a szakembereken kívül a legtöbben alig tudnak valamit a haldokló testről.
Bár az életből való távozásnak az utolsó hetekben és napokban vannak közös fizikai jellegzetességei, de ezek a betegség fajtájától, az illető személyes szükségleteitől és a halál elfogadásának a szintjétől függően változnak.
Egyes betegek többet emlékeznek és beszélgetnek, míg mások inkább magukba fordulnak. Az egyik beteg késlelteti a halált, amíg a szerettei megérkeznek, a másik viszont megvárja, amíg mindenki elhagyja a szobát.
Az utolsó napok néhány közös jele, tünete:
- az éhség és szomjúság teljes megszűnése;
- nagyon sok alvás;
- megváltozott tudatállapot: a haldokló gyakran álomszerű állapotba kerül vagy látomásai vannak;
- nem reagál a külső ingerekre;
- keveset mozog;
- drámai mértékű hullámzás figyelhető meg az energia és a tudatosság szintjében.
A magányos utazás
A hozzátartozók számára nehéz végignézni a halált. A haldokló azonban már nem érzi ezeket a nehézségeket. Ő magányos utazása alatt, amelynek során a lelke elszakad a testétől, egy álomszerűbb, esetleg spirituálisabb állapotba kerül.
A palliatív szakértők szerint a haldoklásban már nagyobb szerepe van a léleknek, mint a testnek. Ez az, amit mi, külső szemlélőként valószínűleg soha nem érthetünk meg teljesen. Vélhetően a neurotranszmitterek, illetve az agyban bekövetkező változások felelősek az álmokért, látomásokért és testen kívüli élményekért.
Tanuljuk a halált!
Mivel a halál általános megítélése rosszabb lehet, mint a valóság, a szakértők azt javasolják, hogy konzultáljunk a hospice ellátásban dolgozókkal, hogy jobban megértsük, mi történik az élet végén. Így több segítséget nyújthatunk a távozónak abban, hogy a lehető legbékésebben tudjon kilépni a testéből.
Amikor szerettünk légzése zihálóvá, szabálytalanná válik, gondoljunk arra, hogy ez teljesen normális, ahogy egyre gyengül. Mivel a garatreflexe már nem működik, az így keletkező váladék már nem okoz kellemetlenséget neki.
Ha a szeretett személy annak ellenére nyugtalannak vagy izgatottnak tűnik, hogy mindent megtettünk a kényelme érdekében, gondoljunk arra, hogy valószínűleg most vajúdja át magát a halálba. Ilyenkor ne féljünk közel menni hozzá, fogjuk meg a kezét és beszéljünk hozzá! Mivel a hallás az utolsó érzékszervünk, amit elveszítünk, a szavaink nagy valószínűséggel eljutnak hozzá.
Ha a haldokló olyasvalakihez beszél, aki nyilvánvalóan nincs jelen, akkor bizonyára vigasztaló álmokat idéz fel halott szeretteiről, ez is lehet az ő titokzatos utolsó útjának a része.
És hogy mi mindennek a tanúi lehetünk, ezt a nehézségek és a fájdalom ellenére igyekezzünk megtiszteltetésnek érezni és megbecsülni!
Forrás: Sharleen Lucas: What Dying Bodies Do, ford. Czárán Judit, a teljes cikk és a források a tenyek-tevhitek.hu oldalon olvasható.
