Stressz és elhízás
Az elhízás jellegzetesen a jóléti társadalom terméke. Míg a 19. században az elhízottak aránya elenyésző volt, addig a 20. század során a nyugati népesség körében a túlsúly gyakorisága tízévente kb. 5%-kal nőtt. Mára az USA népességének 70%-a, a magyar népességnek a 60%-a túlsúlyos vagy elhízott. Különösen aggasztó, hogy az elhízás már gyermek és pubertáskorban is elterjedt.
Az elhízás és a stressz összefüggéseit vizsgálva kísérleti személyeket szociális stresszhelyzetnek tettek ki (nyilvános beszédet kellett mondaniuk), és választhattak a különféle ételek közül. A magas stressz-szintet mutatók az édes-zsíros, azaz nagy energiatartalmú ételekből fogyasztottak többet. A nyugati étrend a stresszhatástól szenvedőknek tálcán kínálja a nagy energiájú ételek fogyasztási lehetőségét.
Számos követéses vizsgálat próbálta igazolni, hogy stressz hatására az emberek többet esznek , és ezért híznak el. Valójában ez csak részben igaz. Egy vizsgálatban 158 személyt követtek 84 napon át. Mérték a napi stresszt és az elfogyasztott étel mennyiségét. Voltak, akik stressz hatására csökkentették, voltak, akik növelték táplálékbevitelüket. Egy további vizsgálatban egyetemista lányok 80%-a tapasztalta, hogy vizsgaidőszakban a stressz hatására változik az étvágyuk, 60%-uk étvágynövekedést, 40%-uk pedig étvágycsökkenést tapasztalt. Úgy tűnik tehát, hogy személyiségfüggő, ki eszik stressz hatására többet és ki kevesebbet.
Stressz hatására az emberek valóban elhíznak. A stressz egyeseknél mégis elhízáshoz vezet függetlenül attól, hogy többet esznek-e vagy sem. Akik már eleve túlsúlyosak vagy elhízottak, a vizsgálatok szerint stressz hatására tovább híztak, de akik soványak, azok ugyanazon stressz hatására inkább fogynak. Az elhízottak tehát nem feltétlenül esznek többet. Egy finn ikervizsgálatban a fokozott szorongáshajlam 6 év alatt jelentős túlsúlyhoz vezetett. Azonban a követés 15. évének végére a szorongók és nem szorongók közti súlykülönbség eltűnt: azaz a nyugati étrend a nem szorongókat is „felzárkóztatta”. Felvetődik tehát a kérdés, hogy a stresszen túl milyen idegi-hormonális folyamatok magyarázzák a hízást?
Jól ismert, hogy a krónikus stressz a hipotalamusz-hipofizis-mellékvese tengely fokozott aktivitásával jár, amelynek egyik végterméke a jól ismert stresszhormon, a kortizol. A folyamatosan magas kortizolszint egyik következménye a komoly hasi és viszcerális elhízás, valamint az inzulinrezisztencia (a betegek fele 2-es típusú cukorbeteggé válik). Viszcerális zsírnak nevezzük a belső szervek körül vagy például a májban kialakuló zsírraktárakat. A viszcerális zsír azért veszélyes, mert gyulladáskeltő és inzulinrezisztenciát fokozó anyagokat termel.
A stressz viszcerális zsírt növesztő hatását jól illusztrálja egy finn vizsgálat, amelyben egypetéjű ikreket követtek sok éven át. Az évek során a nagyobb krónikus stresszben élő ikertestvérekben 3-szor nagyobb tömegű viszcerális zsír alakult ki, mint a nyugis életet élő testvérekben, míg a bőr alatti zsír tömegében csak 40% volt a különbség. Mivel a genetikai különbség ez esetben kizárt, a viszcerális zsírban mutatkozó óriási különbséget elsősorban a stresszhormonok hatásával magyarázhatjuk.
Marad a végső kérdés, mit tegyen az, aki folyamatosan stresszben él? A mindennapi stressz – a szélsőséges stresszhelyzetektől eltekintve – a világ észlelési módjából, s nem feltétlen a dolgok állásából fakad. Amit biztosan megtehetünk: ha a világon nem is, de saját hozzáállásunkon biztosan változtathatunk.
Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus
A teljes cikk a tenyek-tevhitek.hu oldalon olvasható.
