Megértem azokat, akik félnek az ünnepektől, a szívélyességtől, a képmutatástól. Hiszen mit szóljanak azok, akiknek a gyerekkorában soha nem volt egyetlen békés Karácsony sem! Inkább azon reszkettek, mikor tör ki a veszekedés. Az sem lehetetett könnyű, amikor a szülők már jó előre megvették a szerény ajándékokat, és karácsonyfára már nem futotta, vagy egyszerűen nem volt divat ünnepelni.
Az ember tanulékony, könnyen megtanulja azt, amit otthon látott, s ha a szülők nem szerették a Karácsonyt, nem törődtek a meghitt hangulat megteremtésével, akkor most mitől is költözhetne ünnep a szívünkbe? Úgy gondolom, a karácsony minden tartozéka, a fától a színes égőkön át a gyertyákig, semmit sem ér, ha a szívünkben nincs ott az áhítat, ha nem éljük át, hogy minden ember lélektestvérünk, hogy mindannyiunk otthona a fény, és nem a Klauzál u. 7, vagy a Fifth Avenue x. számú épülete. A csoda nem az ajándékokban van, hanem a ragyogó szempárokban, mosolygós gyermekarcokban, a víg kacajban és a meleg ölelésben.
Az utóbbi években, évtizedekben egyre inkább a rohanás jellemzi a Karácsonyt, az ünnepi készülődést. Félő, hogy lassan épp az tűnik el, ami a Karácsony legmélyebb élménye. Ha a szívünkben nincs jelen a csoda, és a szeretet kifejeződése puszta ajándékozássá silányul, akkor elvész az a varázslat, amitől karácsony a Karácsony. Mi történne, ha most, az idei Karácsonyon, az ünnepi készülődés utolsó simításai közepette lassan szívünkbe költözne a béke, hangulatunk ünnepélyessé válna, szívünk kitárulkozna, képzeletben magunkhoz ölelnénk mindenkit, és átélnénk a Karácsony éjszaka legmisztikusabb üzenetét, ami nem más, mint a végtelen szeretet. Gyerekkorunkban még nyitottak voltunk erre. Csak rajtunk múlik, hogy visszaemlékezzünk arra a kicsi önmagunkra, arra a tiszta szívű, csillogó szempárú, angyalváró kisgyerekre, akik valaha voltunk.
Azokhoz is szólni szeretnék, akik egyedül élnek, és ezt az ünnepet is egyedül töltik. Senki nem nyit rájuk, senki nem szól hozzájuk, sőt holnap vagy holnapután sem várhatnak senkit. Mi vezetett idáig? Én nem tudhatom. De biztosan állíthatom, hogy senki sincs egyedül. Vajon hányan ünnepelnek most a világon? Még, ha le is számítjuk az olyan vallású embereket, akiknek kultúrájában a Karácsony nem számít ünnepnek, akkor is sok millióan. Gondolatban tágítsuk ki szívünket, töltsön el minket az együttérzés és a szeretet! Sugározzuk ezt kifelé, a világ felé, minden embertársunk felé, a meggyötört természet és Földanyácskánk felé! Azután táguljon tovább a tudatunk az univerzum felé, és éljük át, hogy minden energiából áll, mi magunk is azok vagyunk, és a szeretet tartja össze az Egészet!
Mindenki, aki egyedül tölti a Karácsonyt, képzelje el, hogy ott van vele az, akit a legjobban szeret, vagy akit valaha a legjobban szeretett, vagy ha nincs ilyen, akkor képzelje el, hogy ott áll mellette fény ruhájában a Szeretet. Átöleli őt, s ha kigördült volna néhány könnycsepp, azt letörli az arcáról. Ez most nem a fantázia játéka, hanem az a valóság, amit megengedünk magunknak. Lehet, hogy percek telnek el, lehet, hogy órák, de mindez most nem számít, csak érezzük a jelenlétet, s azt, hogy már nem vagyunk egyedül!
Végezetül egy idézetet szeretnék megosztani a Kedves Olvasóval Emanuel Swedenborg művéből:
„Az ember legbensőbb életereje a szeretetből származik, azt mindenki tudhatja, ha felette gondolkozik, mivel jelenlétekor az ember felmelegszik, távollétekor pedig elhidegül, teljes elvonásakor pedig meghal. Tudnunk kell azonban, hogy mindenkinek olyan az élete, amilyen a szeretete.”
