Elérni valamit, amit eddig elérhetetlennek hittünk. Meghaladni azt a pontot, ami eddig a maximális teljesítményünk volt. Kinézni egy hegycsúcsot és megmászni. Átúszni egy folyót, tavat, melynek eddig soha nem vágtunk neki. Kipróbálni valamilyen extrém sportot, melyért eddig csak másokat csodáltunk vagy irigyeltünk.
Mindez persze nem pusztán egy gyors döntés kérdése, hanem rengeteg munka, edzés és előkészület eredménye.
Sziklamászás, szörfözés, paplanernyőzés, vadvízi evezés… – még az apró hibák is életveszélyesek lehetnek, mégis egyre többeket vonzanak az extrém sportok. Sokan vannak olyanok is, akik a normál sportokat űzik extrém módon, például ultrafutók, Földkerülő vitorlázók, magas hegycsúcsokat meghódító hegymászók.
Egyik nézet szerint az extrém sportolók valójában adrenalinfüggő öngyilkosjelöltek, mások szerint ugyanolyan függőségről van szó, mint egy szerhasználó esetében.
Egy korábbi kutatás rávilágít azonban, hogy az extrém sportolók soha nem akarják „legyőzni a sziklát” vagy „harcot vívni az elemekkel”, hanem sokkal inkább „részévé válnak” a környezetnek, motivációjukat annak megismerése és saját határaik tágítása jelenti: nagyobbat, jobban és még veszélyesebben”.
A kockázatvállalás a bizonytalanságról szólna, ők viszont nagyrészt kontrollálják a helyzetet. Legtöbben arról számolnak be, hogy a legveszélyesebb pillanatokban is végtelen békét, nyugalmat élnek át. Az idő lelassul, észlelésük kiélesedik, meg tudják figyelni környezetük minden részletét, s szinte eggyé válnak azzal. Az emberi képességek új szintre emelése az, ami annyira vonzóvá teszi számukra az adott sportot.
