Igaz ugyan, hogy a gyermek idő, pénz, fáradság, lemondás, teljes „odaáldozódás”, ami napjainkban a létszükségletek rangsorában előkelő helyen álló önmegvalósítást, ha nem is lehetetlenné teszi, de megnehezíti. A másik megközelítést legtömörebben a „gyermekáldás” szavunk írja le, hiszen a gyermek a legtöbbek – főként a nők – életének egyik „csúcsélményét” jelenti.
Ha a dolgozó, rohanó, agyonterhelt fiatal párokban ez nem is mindig tudatosul, s naponta változik, hogy a gyermeknevelést teherként vagy áldásként élik meg, az évek múlásával tisztul e kép, s a valódi értékek egyértelműbbé válnak.
Gondoljuk csak meg, mi marad ötvenen, hatvanon, hetvenen, sőt nyolcvanon túl, ha van szerencsénk megélni? A fiatal éveit – helyesebben manapság évtizedeit – átbulizó, „laza”, karriert építő vagy felnőni és felelősséget vállalni soha nem akaró ifjak és hölgyek negyvenhez közeledve ébrednek rá, hogy ketyeg a biológiai óra.
Nincs több idő várni, válogatni, a jobbnál is jobbat keresni, az életből még többet kifacsarni, álmokat és irreális elvárásokat kergetni! Aki szerencsés, annak sikerül az utolsó pillanatban még átcsúsznia a bezáródó kapun, s behozni a 15-20 éves lemaradást. Ehhez sokszor már óriási áldozatok kellenek, mert az evolúciós program szerint a test, a hormonrendszer ilyenkor már másra rendeltetett.
Az 50-60-as korosztálynál jó esetben még van munka, van feladat, lehet sikerélmény, karrier, hírnév és elismerés, ami felemel és repít. A 70-80-as életévekben a nyugalmazott gyárigazgató, a valaha diákokkal körülvett egyetemi tanár, s a visszavonult „menő” vállalkozó is együtt állnak sorba a vérvételnél és az urológián, ahol a megszólítás már nem „igazgató úr”, hanem Pista bácsi.
Akik ma itt tartanak, azoknak általában még vannak unokái, dédunokái, de vajon ki nyitja majd rá az ajtót – idős korában – napjaink életet „habzsoló” 30-40-es „örökifjaira”? Sokan büszkén jelentik ki, hogy nem akarnak „elköteleződni”, mert még nem érzik „érettnek” magukat a komoly kapcsolatra és a gyermekvállalásra. A férfiaknak persze még 50-60 évesen is van esélyük „felnőni” ehhez (amire bőven van is példa), ha nem vesszük figyelembe az örökítő anyagok idővel jelentősen romló minőségét, a gyengülő genetikai állományt. Nők esetében a természet erről egyértelműen rendelkezett.
Gyakran halljuk, hogy az élet nem habos torta, legalábbis a tévében látható álompárok áloméletéhez nem feltétlenül hasonlít – sok mai fiatal azonban, nem hajlandó ennél kevesebbel megelégedni. Az eredmény: görcsös igyekezet, állandó elégedetlenség, csalódás, reményvesztettség. De hogyan lesz ebből család? Hogyan születnek így gyerekek? Kik lesznek így a mi unokáink, dédunokáink?
A Föld nevű bolygó egy gyönyörű hely, ahol az élet nem mindig könnyű. Érdemes tehát ide születni, de ezzel együtt jár, hogy vállaljuk a nehézségeket, melyekből tanulunk, épülünk, fejlődünk. Az Élet akkor folytatódik (lásd tavaszi természet), ha továbbadjuk. Ezzel tartozunk azoknak (szülők, nagyszülők, előző generációk), akiktől kaptuk. Ők is erőfeszítéseket tettek (talán még nagyobbakat is), ennek eredménye, hogy mi most itt vagyunk.
Ott a staféta a kezünkben, ezt visszafelé nem lehet küldeni, csak továbbadni. Ennek természeti törvényét nem szeghetjük meg puszta önzésből, saját kényelmünk kedvéért, mondván: jól megvagyunk mi így is, nem fogunk folyton egy gyerekkel „vesződni”.
Statisztikák szerint gyengébb egészség és rövidebb élet vár a magányos emberekre. Napjaink „szingli” fiataljainak fontos lecke a párkapcsolatokban a türelem, a bölcs tolerancia, a kompromisszumok, szakítás és válás helyett pedig a jobbító szándék és az együttműködési készség.
Magazinunk cikkeivel pedig, igyekszünk minél több segítséget, hasznos tanácsokat nyújtani azok számára, akiknek a családtervezést egészségügyi problémák nehezítik.
a Paramedica
