Korunkban az emberi kapcsolatokból, létezésünkből kiveszőben van a méltóság. Pedig az Ember egy szeretetre és tiszteletre méltó lény. A „modern” kor egyre inkább gépként, izmok, csontok, idegek, hormonok halmazaként, lélektelen tárgyként szemléli és kezeli az embert. A „modern” egészségügy – sajnos – élen jár a gépies, személytelen bánásmódban, gyakran egy „tömegtermelésre beállt iparághoz” hasonlatos. Mint egy mohó polip, még az olyan természetes és mindennapi, nem orvosi területeket is magához ragadta, mint amilyen a várandósság, a szülés és a születés.
A babának megérkezésekor hihetetlenül nagy változást kell sikeresen átvészelnie, ezért minimális kötelességünk legalább nem nehezíteni a dolgát stresszelő, terhelő, fölösleges behatásokkal. Első példaként vegyük a fényt. Az újszülött szeme még sosem látta a napvilágot. Mindannyian tapasztaltuk már, mennyire bántó a sötétség után a hirtelen, erős fény. Egy dokumentumfilm érzékletesen bemutatta, hogy a napokra a mélyben rekedt bányászok szemét hogyan óvták különleges védőszemüveggel, amikor újra a napfényre kerültek. A babának is kijárna némi figyelmesség, ahelyett, hogy megérkezésekor a több ezer wattos műtőlámpa reflektorfénye vakítja el.
Az anyától történő elszakítás. a vakító fény, a hideg, az erőszakos szemcsepp, a későbbi légúti problémák, allergiák egyik fő okozójának betudható durva és legtöbbször felesleges nyákleszívás, a paskolás, pofozás, a fejjel lefelé lógatás helyett valami egészen mást, egyszerűbbet, emberibbet kéne tennünk. A középpontban senki más, mint az édesanya és a kis jövevény állhat, akiknek joga van a gyengéd bánásmódhoz, a teljes csendhez, a nyugalomhoz, a meleghez és a kellemes meghitt félhomályhoz. Nem lehet törvényszerű kritérium, hogy az újszülött ordítson, amikor békésen pihenhet, mosolyoghat is.
Másként látunk mindent, ha megpróbáljuk felvenni a születés előtt álló baba nézőpontját. A terhességi időszak megpróbáltatásait követően a babának nagy, ismétlődő nyomásokat kell kiállnia a méhösszehúzódások során, ez alatt többször is elveszítheti eszméletét. Egy felnőttet bizonyára földhöz vágna az, amit egy babának ki kell állnia, amikor félig vagy teljesen ájultan át kell préselődnie egy szűk csatornán.
A születés a babának sokkal nagyobb szenvedés lehet, mint az anyának, s öntudatos lényként mindent rögzít, amit hall, lát és érez. Egy furcsa mechanizmus révén a fájdalom pillanataiban minden erősebben rögzül. Ezek a különösen fontos információk – az adatok védelme érdekében – a „tudatalattiban” tárolódnak, ám e „felvételek” később aktiválódhatnak és különféle pszichoszomatikus betegségek (pl. asztma), viselkedési zavarok kiváltói lehetnek – különösen akkor, ha a születés pillanataiban sokan sokat és hangosan beszéltek.
Az édesanyáknak igényesebbnek kell lenniük, hogy a lehető legszelídebb, legemberibb bánásmódot követeljék meg orvosuktól. Az orvosoknak pedig a helytelen beidegződéseket félretéve, még több odafigyeléssel kellene végezniük munkájukat. Egyetlen példaként a helytelen légzéstechnikák megtanítását említeném, amely ugyancsak megnehezíti a szülő édesanyák dolgát. Az ún. „kiskutyalégzés”, amely egy szapora, lihegő, természetellenes mellkasi légzés, nagyon gyorsan, túlzott oxigénbevitelt eredményez. Ennek következményeként a vajúdó nő elszédül, tudatossága csökken, többé-kevésbé kábult állapotba kerül. A másik, a „vegyen nagy levegőt és nyomjon” nem kevésbé káros. Nagyon gyakran tanácsolták és tanácsolják még ma is, mint egy módot, ami megkönnyíti a kitolási szakaszt, pedig ez anatómiailag is képtelenség. Az emberi test nem így tudja kifejteni a szükséges erőt. Ez az erőltetett légzés a fő oka a vértolulásos arcnak és a bevérzett kötőhártyáknak.
Az édesanya dolga nem ilyen bonyolult, csupán természetesen kell viselkednie. Felvennie a szülés, a fájások ritmusát és együtt lélegeznie vele. Nyugodtan, lassan, természetesen a jóleső kilégzésre, mint egyfajta megkönnyebbülő sóhajtásra helyezve a hangsúlyt. A nők egyébként önmaguktól a vajúdás alatt nem a mellkasukkal, hanem a „hasukkal” lélegeznek, ez kényelmesebb és természetesebb is.
Ha a kismamák tudnák, hogy milyen sok későbbi problémájuk forrása az, ahogyan ma a szülés, a születés zajlik, ők követelnék a szelíd, kíméletes és emberségesebb módszerek bevezetését és alkalmazását, melyek reményeink szerint rövid időn belül széles körben ismertté válnak.
