Ezoterikus megközelítésből nézve, minden kultúra ismerte az Aranykor emlékét, világunkban tulajdonképpen ez jelentette az Édenkertet. Amikor az ember kiesett onnan, akkor elveszítette magát a boldogságot is. Attól kezdve minden hagyomány, minden vallás és később minden művészet arra törekedett, hogy az elveszett örömöt visszaszerezze. Nem véletlen, az evangélium jelentése: „örömhír”, s Jézus is felsorolta a Hegyi Beszédben a boldogság forrásait, de lényegében ugyanerről beszél minden nagy tanító. Buddha ugyan fordítva szemléli, azt keresi, hogyan lehet megszabadulni a szenvedésektől.
Mit nevezel örömnek?
Az öröm az, amikor az ember megszabadul a görcsöktől, félelmektől, szorongásoktól. Ez egy megszabadulás-élmény, úgy is mondhatnám: szabadság, amikor az ember súlytalanul fölszáll és repül, tehát repülés-élmény. Abban a pillanatban az ember haza talál, mert az öröm az ember igazi hazája. Amikor kidobod a „homokzsákokat”, abban a pillanatban elkezdesz felszállni, röpülni és boldog vagy. Amúgy a „zsákok” miatt nem vagy boldog.
Hová tűnt a mai világból a fény?
A fény tulajdonképpen a látás és a tudás jelképe. Elsötétedése pedig nem egyéb, mint amikor az ember lelke „megvakul”. A halál-közeli élmények részesei – a beszámolók szerint – fantasztikus boldogságot élnek meg, örömélményt, amikor átjutnak a „túlsó partra”, ott egy nagy fényességet is látnak. Ott az öröm-élmény, a szeretet-élmény és a fény-élmény általában együtt jelenik meg, a szerint, hogy az ember milyen lelki beállítottsággal élt.
Az ember beállítottsága határozza meg, hogy képes-e az örömre?
Igen, fontos a beállítottság, de a lelke legmélyén minden embernek ott az öröm, legfeljebb soha életében nem fér hozzá, és attól olyan komor, savanyú, keserű. Csak a hiányt érzi, de nem fér hozzá saját valóságához, bár öntudatlanul sejti, hogy valahol ott van benne, a mélyben. Minden olyan állapot, ami örömtelen, az nem egészen valóságos, ezért akar abból mindenki megszabadulni.
Miért nem jut felszínre bennünk az egész lényünket átható öröm?
Azért, mert a mai ember tudata oly mértékben kifelé fordul, hogy csakis a külső dolgok határozzák meg, jó-e neki, vagy sem. Ez a kifelé fordulás az emberi lélek egyik tragikus momentuma, amely nagyon-nagyon régen megtörtént, és mai is megtörténik minden egyes gyerekekkel, amikor fokozatosan kifelé fordul a világ felé, s ezzel „külvilág-függővé” válik. Nem az a legnagyobb tragédia, hogy valaki alkoholfüggő, vagy drogfüggő, hanem az, hogy külvilág-függő, tehát a világ határozza meg, hogy jó vagy rossz neki. A „felébredt” ember viszont tökéletesen maga dönti el, hogyan érez. Mivel befelé fordul, belül dől el, hogy boldog vagy boldogtalan. A modernkori ember a körülmények hatalmában él, s mivel azok meglehetősen szorongatóak, reménytelenek, sötétek, így a lelkiállapota is ugyanilyen.
Hogyan csempészel könyveddel örömet az emberek életébe?
Az, hogy az Örömkönyv címet adtam a könyvemnek, nem azt jelenti, hogy magáról az örömről írok, hanem igyekszem a könyvvel örömet adni másoknak. Tulajdonképpen minden műalkotás a szerint minősíthető, hogy mennyire képes örömet nyújtani az embereknek. Olyan ez, mint amikor valaki örömmel hegedül – az örömet sugároz környezetének. Itt rajtam múlik, hogy tudok-e örömet sugározni az olvasó felé, s bízom benne, hogy ez sikerül.
H.A.
