Útmutató babáknak
Egy amerikai pszichológuscsoport arra a következtetésre jutott, hogy a babák életük első éveiben a fizika, biológia és a pszichológia törvényszerűségeinek megfelelően használják agyukat, jóllehet még beszélni is alig tudnak.
Már két és fél hónaposan „tudják”, ha két golyó összeütközik, korábbi pályájuk megváltozik, ennek megfelelően kísérik szemükkel az eseményeket. Félévesen különbséget tesznek a hozzájuk fenyegetően közeledő, illetve az ellenkező irányba eldobott, tehát veszélytelen labda között. Egyévesen átlátják az összefüggést, hogy az asztalon levő cumit az alatta lévő terítő lehúzásával tudják megszerezni, de nem követik el azt a „hibát”, hogy akkor is húzzák a kendőt, ha a cumit pár centivel mellé tették. Háromévesen már olyan bonyolult fizikai összefüggést is felismernek, hogy a pad azért „inog”, mert meglazultak a csavarok. Mindez nem a felnőttektől ellesett tudás, hanem a fizikai világ oksági összefüggéseinek egyéni megítélése.
Már az újszülött különbséget tesz eleven lények és tárgyak között. Ha emberi arcot lát, azzal mindenáron kapcsolatot keres, de a bölcső fölött csüngő játékot csak figyeli. Hat hónapos koráig azt tekinti élőnek, ami magától mozog, amit láthatólag mozgatnak, az tárgy. A 7. hónaptól megkülönbözteti az élő, mozgó állatokat a mozgó járművektől. A mozgás nagyon fontos a gyerek számára, a mozdulatlan növényeket, csak az iskoláskorhoz közeledve képes élőlényként szemlélni.
Születésünk pillanatától a többi emberre vagyunk programozva. Vonzanak a kifejező, mosolygó arcok, sőt az egyhónapos baba már arckifejezéseket próbál utánozni. Félévesen felismeri az összefüggést a nevető arc és a vidám hang között. Kétévesen már elég pontosan közli érzéseit, kívánságait. Ismeri, és jól használja az öröm, szomorúság, félelem, harag, meglepetés és undor kifejezésére szolgáló szavakat, arckifejezéseket, és ezeket másoknál is beazonosítja.
A legtöbb hároméves ismeri a különbséget a fantázia és a valóság között. Egyévesen „mintha” játékokat játszik, ha Lego-kockáit például süteményként nyújtja át, elvárja a felnőttől, hogy „megkóstolja” azokat. Kétévesen úgy tesz, mintha babáinak lelke lenne, de később egyre nagyobb biztonsággal húz határt a két világ közé.
A gyermeki lélek korai fejlődését tanulmányozók azt állítják, hogy az emberi élet során később soha nem megy végbe olyan nagy minőségi változás, mint az első három évben, a velünk született „tanulási program” teljesítése során.
Pusztai Éva
(HáziPatika.com)
