Földi életünk során számtalan vetületével találkozunk az „idő-dimenziónak” – látunk embereket megszületni, felcseperedni, kreatív, tettvággyal fűtött avagy épp kényelmes felnőttként élni, idősödni, majd csendben elmenni. Látjuk, ahogy váltják egymást körülöttünk az évszakok, lapozunk a naptárban, amint múlnak a hetek, a hónapok. Kimerülten, esetleg elégedetten konstatáljuk, ha véget ér egy nap, s örülünk, ha a napközbeni rohanás közepette marad pár percünk bekapni néhány falatot. Így múlik az idő!
Kérdés: vajon észrevesszük-e, tudatában vagyunk-e annak, hogy ez velünk történik?
A mi időnk múlik!
Vajon el tudunk-e számolni vele legalább magunknak, hogy hogyan, mivel töltjük a ránk kiosztott, azaz a rendelkezésünkre álló IDŐ-t?
Este, elalvás előtt még vázlatosan vissza tudjuk idézni, mi mindent tettünk, hányféle dolgot intéztünk el, siker vagy kudarc kísérte napunkat, hányas „osztályzatot” adnánk ennek a napnak? Hiszen életünk ilyen kicsi egységekből tevődik össze (ha az órákat és perceket nem tekintjük, mert arra már nem érünk rá).
Az elmúlt hetet még a határidőnaplóból rekonstruálni tudjuk, látjuk mennyi feladatot pipáltunk ki, s milyen elintézendőket görgetünk még mindig magunk előtt. Talán szerepel benne egy baráti találkozó, egy esti program, egy családi esemény, egy edzés vagy a fodrász, s fel tudunk idézni egy-egy érzést, legyen az szorongató vagy örömteli, de még emlékszünk rá.
Az elmúlt hónapból – aki dolgozik – a munka monotonitásából már csak a kiemelkedően jó vagy rossz eseményeket, emlékeket tudja felidézni különösebb agytorna nélkül.
Ennél is szakadozottabb a kép, ha azt kutatjuk, miről szólt az elmúlt tavasz vagy a tél, pedig annak is minden napját kivétel nélkül végigéltük, eltöltöttük avagy „végigtapostuk”.
Nehezebb helyzetbe kerülnénk – főként idősebb korban –, ha arra kellene választ adnunk, hová lett az elmúlt 10-20 év. Mivel töltöttük, hogyan repült el úgy, hogy szinte észre sem vettük? Pedig annak is minden perce velünk történt, rólunk szólt.
Ha a tükörbe nézünk, látjuk, hogy ez tényleg megtörtént. Nem csak álom, képzelgés, itt a dolgok „élesben” mennek. Azok a napok, hónapok és évek valóban voltak és elmúltak. Jó esetben sok mindenre emlékszünk, sokat tanultunk, tapasztaltunk, ami további életünket segíti, megkönnyíti.
Érdemes azonban néha megállni, visszatekinteni, hogy lássuk, mi az, amit megtettünk, megvalósítottunk, s mi az, amire még vágyunk, amit – reálisan – el szeretnénk érni vagy megélni, megkapni vágyunk. Ítéljük meg józanul, ezek közül mire lesz lehetőségünk és elegendő az életidőnk. Ne feledjük, az IDŐ minden nappal, hónappal és évvel egyre értékesebbé válik!
Jó, ha erre nem a vége előtt ébredünk rá, hanem ezt tudatosan észben tartva élünk, és – saját, egyéni értékrendünk, megítélésünk szerint – hasznosan, értékesen töltjük napjainkat, hogy utólag majd elégedettséggel nyugtázzuk az elmúlt éveket, évtizedeket.
Ha már túl vagyunk az „élet delén”, ideje – persze, minden nyomasztó gondolatot és értelmetlen félelmet félretéve – a múló idő tudatában élnünk.
Amennyiben így teszünk, nem érhet meglepetés, csalódás, önvád, hiszen sorsunkról, az előttünk álló évek, évtizedek „tartalmáról” magunk döntünk. Formáljuk hát ezt a jövőt olyanná, ami a végén majd büszkeséggel, jó érzéssel tölthet el, mondván, érdemes volt idejönnünk, ennek az életnek ÉRTELME VOLT.
Minden szempontból derűs ŐSZ-t és ehhez jó egészséget, kívánok minden Kedves Olvasónknak!
Illésné Hoffer Adrienne
