A szavannán békésen legelészik egy gazellacsorda. Valahol a magas fűben oroszlánok lapulnak, még ma egy gazella biztosan odavész. A gazellák tudják, hogy folyamatosan veszélyben vannak, fel-felkapják a fejüket, de aztán nyugodtan legelésznek tovább. Ha mi lennénk a gazellák helyében, folyamatosan rettegnénk. De ők nem teszik, talán arra gondolnak, hogy a sors kiszámíthatatlan, lehet, hogy a következő percben jön a letaglózó ütés, de lehet, hogy csak évek múlva. Nincsenek is évek, csak MOST van. Élvezik a szabadságot, a fű ízét, egymás közelségét.
Valami hasonlót élnek át a frontkatonák is, akik már évek óta harcolnak. A lövészárkokban megáll az idő. Az emberek megtanulnak a pillanatnak élni. Nem tudni mikor, egyszer majd jön a parancs, és hogy ki fog meghalni a következő rohamban, nem tudni, nem is érdemes találgatni, de valaki biztos meg fog halni.
A modern ember sokat aggodalmaskodik. Aggódik a családjáért, az egészségért, a munkájáért, a fizetéséért, a számlákért, a migránsok miatt, a repülőgépről leszórt mérgek miatt, aggódik a múlton és aggódik a jövőn. Ez a folyamatos aggodalom teljesen átszövi a mindennapi létet, olyan, mint a levegő, mindenhol jelen van, és már különösebben nem is vesszük észre.
Az emberek rosszul alszanak, este altatókat, napközben nyugtatókat és antidepresszánsokat szednek, rengeteg alkoholt isznak, dohányoznak, esetleg kábítószereket fogyasztanak, mert a világ ezek nélkül elviselhetetlen. A boldogság ebben a világban olyan, mint amikor a víz alá nyomott fuldoklót néha engedik levegőt venni.
Tényleg ilyen nyomasztó a világunk, vagy mi népesítjük be félelmekkel? Már a kérdés is egy csapdát rejt magában, mert ilyenkor mindenki a múltról kezd beszélni, amikor még minden jobb volt, vagy arról kezdenek elmélkedni, milyennek kéne lenni a „normális” világnak. Mintha a gazellák arról az időről ábrándoznának, amikor állítólag még nem voltak oroszlánok, vagy kifejtenék, mennyire igazságtalan a világ az oroszlánok létezése miatt. Persze mit tudjuk mi, miről filozofálnának a gazellák, ha tudnának beszélni.
A hadza lét
Michael Finkel 2009-ben 2 hétre meglátogatott egy hadza törzset. A hadzák kőkori körülmények között élnek Afrika közepén. Finkel együtt vadászott, evett, aludt a törzstagokkal, megtapasztalta mindennapi életüket a civilizáció minden vívmánya nélkül, nyíllal és dárdával, meg bogyók gyűjtögetésével.
Mint beszámolójában írta, itt az emberek bármikor meghalhatnak egy balesetben vagy ragadozó támadásban, minden második gyermek éri csak meg a kamaszkort.
Finkel mégis új emberként tért vissza, így írt erről: „bizonyos tekintetben irigyeltem a hadzákat, főként a szabadságukat. Vagyonuk nincs, nem kell időbeosztással, munkával, főnökkel, törvénnyel, hírekkel vagy éppen pénzzel nyűglődniük. Nem aggódnak semmiért. A vadonban eltöltött napok során átértékeltem a világról alkotott képemet: nyugodtabb és bátrabb lettem, fogékonyabb a múló pillanatokra, és főként boldogabb ember lettem a hadzák között.”
A szorongás kultúrája
Ha összevetjük mindezt a modern ember életélményével, vajon fel tudjuk-e fedezni nyomorúságunk okát? A hadzáknak talán sokkal több aggódnivalójuk lenne, mint nekünk, mégis mi gyötörjük magunkat mindenféle félelmekkel.
A mi kultúránk a vereségek, szenvedések, traumák felemlegetésére tanít minket. Nyalogatjuk a sebeinket, kutatjuk a múltban, hol siklott ki az életünk, kik tették azt tönkre. És a jövővel sem jobb a helyzet. Mi lesz, ha? Azt gyakoroljuk, hogyan tudjuk a jövővel megfélemlíteni magunkat.
Mi a titka a hadza léleknek?
Az, hogy a múlt elmúlt, nem létezik. Minek találgatni, hogy mi lett volna, ha a kidőlő fa kicsit előbb dől ki és agyonnyom, vagy ha nem veszem észre időben az oroszlánt? Kár utólag ezen borzongani, mivel nem így történt, ezek már nem részei az életemnek.
A hadzáknak a jövő sem létezik. Amikor Finkel a törzs bölcsét faggatta a jövőről, az többször is elmondta, őt nem nyugtalanítja a jövő. Valójában egyik hadza sem tépelődő típus, csak a jelenben élnek.
A modern embernek a jövő olyan, mint egy film. Ki horrorként, ki csak nyomasztó történetként látja, ritka ember az, akinek kalandfilm vagy vígjáték megy a fejében. Holott a jövő ténylegesen nem létezik még, csak múltbeli tapasztalataink és személyiségünk révén fantáziálunk eseményeket és fordulatokat. Persze létezik az önbeteljesítő jóslat, azaz a baljós elképzeléseket az emberek hajlamosak aztán meg is valósítani.
A tényszerű gondolkodás
Tegyük fel, nem volna hosszú távú emlékezetünk, se képzeletünk, se érzelmeink. Ezeket ugyan az evolúció előnyünkre találta ki, de mi rosszul használjuk e képességeinket. Mindezek nélkül a velünk történő dolgokat egyszerűen, tényszerűen észlelnénk, mint egy robot. Egy kialakuló helyzetben agyunk kikalkulálná a megfelelő cselekedetet, és mi azt tennénk, amit tennünk kell. Nem tépelődnénk azon, vajon tényleg ezt kéne-e tennünk, és ha ezt tesszük, akkor annak nem az lesz-e következménye. Elvileg mindig van jobb döntés és hatékonyabb cselekvés. De hát mi, itt és most, jelen állapotunkban ezt tudtuk kitalálni és kihozni magunkból. Nekünk tehát most ez a legjobb döntés, minek találgassuk tehát, hogy mi volna még jobb.
A tényszerű gondolkodástól idegen annak a találgatása, ami nem rajtunk múlik. A tényszerű gondolkodásra szintén nem jellemző a „mi lesz, ha” kezdetű kérdés. Ugyanis, ha majd „lesz valami”, akkor arra reagálunk a legjobb tudásunk szerint.
Alapigazság, hogy az aggodalmaskodással, gyötrődéssel még soha senki nem oldott meg semmit. Ugyanakkor az is alapigazság, hogy aki aggodalmaskodik, az titkon hisz abban, hogy ezzel megelőz valamilyen nagyobb bajt.
De vajon a hadzaféle „jelenben élés” nem egy felelőtlen, nemtörődöm magatartás? Gondoljuk csak el, milyen lenne, ha a gazella azzal keserítené meg élete minden percét, hogy rettegve gondol a halálára! Hogy miközben ő önfeledten tépkedi a füvet, a bozótból mekkora veszély leselkedik rá? Ezzel a rémisztő gondolattal a gazella el tudja kerülni a sorsát, ha a szavanna Nagy Könyvében az van megírva, hogy most ütött az utolsó perce? Természetesen nem, de ha egész életében arra a pillanatra készül, amikor az oroszlán megtámadja, akkor élete minden pillanatát megmérgezné.
Szeretnék tényszerűen gondolkodni!
Felmerülhet a kérdés: hogyan lehet ezt a tényszerű gondolkodást és a jelenben élést elsajátítani? Mindenki váltson repülőjegyet Tanzániába? Erre nincs szükség, a hadzalélek mindannyiunkban benne van, hiszen közös ősöktől származunk. Csak le kell hántani magunkról a kultúra kényszerzubbonyát.
Shoma Morita japán pszichoterapeuta 1874–1938 közt élt. A zen buddhizmus elvei alapján létrehozott egy sajátos pszichoterápiát. Szerinte nem a tényeket látjuk, hanem a saját elképzeléseinket. Meg kell, hogy értsük, a gondolataink nem tények. Amikor a világról gondolkodunk, folyamatosan következményekről, a tettek megítéléséről, jutalomról és büntetésről gondolkodunk.
A legtöbb félelmet az általunk elképzelt valóság teremti.
Ha azonban a valóság éppen nem igazolja vissza félelmeinket, akkor nem a hályog hullik le a szemünkről, és jövünk rá, hogy százezredszer követtük el ugyanazt a hibát, hogy ebben hittünk, ámde mégsem következett be. Ehelyett hálát adunk az égnek, hogy „most az egyszer” nem következett be, amitől féltünk.
Morita tanácsa a következő: mindegy, mit érzel, tedd, amit a helyzet megkíván. Morita nem azt tanácsolja, hogy fojtsuk el a szorongást, hanem hogy ne foglalkozzunk vele. Ha nem hagyjuk, hogy a szorongás akadályozzon minket az életünkben, fokozatosan elmúlik.
Az ember, aki félelmei miatt nem tudja elhagyni otthonát, a pánikbeteg, aki állandóan a rosszulléttől fél, vagy a generalizált szorongó, aki aludni sem tud az állandó aggodalmai miatt, mind azzal teszi tönkre az életét, hogy arra vár, múljon el a szorongása: majd, ha elmúlik, onnantól más lesz az élet!
Ha azonban megértené, hogy:
- szorongása ellenére is ki tud menni az utcára,
- a pánikroham lehetősége ellenére képes élni az életét,
- az aggodalmai semmit nem fognak elhárítani,
akkor tenné a dolgát és a szorongása lassan elmúlna. Ez az ún. expozíciós terápia.
A valóban hatásos terápiák – bármilyen kiagyaltnak is tűnnek – mind a hadza létben gyökereznek.
Manapság a legsikeresebb depressziókezelés a viselkedéses aktivációs terápia. A depressziósnak – annak ellenére, hogy depressziós – előírják, hogy viselkedjen úgy, mintha nem volna az. Az „Elfogadás és elköteleződés” nevű terápia ugyanígy azt javasolja: fogadjuk el, hogy vannak kellemetlen érzéseink és testi tüneteink, ettől még ugyanúgy tehetjük a dolgainkat.
Mennyire más a ma emberének, illetve a mai pszichológusok, pszichiáterek gondolkodása. Mindannyian a szorongást és a depressziót akarják megszüntetni, mert úgy vélik, ezek a gátjai a „normális” életnek.
Az élet azonban attól normális, hogy tüneteink és félelmeink vannak. És ha megszokjuk, hogy ezek nem gátolnak meg minket semmiben, egy idő után leszokunk róluk.
Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus
A teljes cikk a forrásmegjelölésekkel a tenyek-tevhitek.hu oldalon olvasható.
