Betegség vagy divatideál?
Már lassan népbetegséggé válik a – főleg fiatal lányok körében „divatos” – kóros lesoványodás. A különbség a két betegség között annyi, hogy a bulímiában szenvedők titkon farkas étvággyal esznek, aztán mindent elkövetnek, hogy az elfogyasztott ételtől minél előbb megszabaduljanak. A világ nagy része éhezik, ők meg így „pocsékolják” a táplálékot! Mindezt valószínűleg nem gondolják végig, hiszen betegek. Ebben a betegségben szenvedett Diana hercegnő is, róla igazán nem mondhatjuk, hogy nem volt együttérző a szenvedőkkel. A bulímiások általában normál súllyal rendelkeznek, így külső szemlélő számára nem feltűnő a viselkedésük. A falási rohamokat koplalási periódusok váltják fel, s gyakran megjelenik a bűntudat, hogy „megint nem tudtam megállni”. Szégyellik állapotukat, rossz szokásnak tartják, emiatt igyekeznek eltitkolni környezetük előtt.
Az anorexiásoknak ez nem sikerül, hiszen ők látványosan soványak. Mindkét betegségben szenvedők titkon emberi figyelemre, odafordulásra, igazi meleg szeretetre vágynak, s e vágyukat a betegség kerülő útján kényszerítik ki környezetükből. Gondoljunk csak az ételt elutasító gyerekre, milyen sikeresen tud uralkodni ezzel családján! („Anyuka kedvéért egy falatot!”) A kóros lesoványodásban szenvedők ugyanezt teszik, csak már a pszichoterapeutákat és az orvosokat is bevonják abba, hogy meggyőzzék őket az evés és az élet előnyeiről.
Tipikus női betegségek, melyek leginkább tinédzserkorban jelentkeznek, amikor igen komoly motivációt jelent a vágy, hogy karcsúak maradjanak. Ehhez hozzásegíti őket a kor divatideálja is, bár a kifutókról ma már kitiltották a kifejezetten anorexiás modelleket. A rendkívül sovány Barbie baba is azt sugallja a gyerekeknek, hogy a boldogságot, sikert, csak soványan lehet elérni. A média is – minden más értékkel szemben – a külső megjelenés elsődlegességét sugallja. Elég egy jó stylist, és máris vonzó leszel! Persze, csak ha nem vagy kövér! Mert a túlsúlyos embereket a társadalom nehezen fogadja el. Azokban a kultúrákban, ahol a kövérség a gazdagság jele, ott igen ritkák az evési zavarok.
Szándékos éhezés előfordult már a korai középkorban is a szerzetesek és remeték körében, de ők főként férfiak voltak. A másik jelentős különbség a pszichológiai motiváció: a vallási okból való koplalás üzenete a saját test iránti megvetés, az érzéki örömökről való lemondás. A mai éhezők viszont szinte kivétel nélkül lányok, koplalásuk pedig a test és a szépség sajátos kultuszával, személyiségük középpontba állításával függ össze. A koplaló szerzetesek és a mai anorexiás lányok közötti hasonlóság nem egyéb, mint a fanatizmus, a hajlíthatatlanság és a távolodás a valóság tényeitől.
A kóros lesoványodásban szenvedő visszautasítja az evést, ezzel mindent, ami a testtel kapcsolatos: a szexualitást, az ösztönösséget, a nőiességet, ami a havi vérzés kimaradásában nyilvánul meg. Leginkább a kidomborodó hastól tart, mert az a várandósság lehetőségére emlékezteti. Nem tartja magát betegnek, érzékelése is megváltozik: tükörképét nem látja soványnak, míg a róla készült rajzot – amit egy nagy csomagolópapírra fekve, teste körvonalát ceruzával körberajzolva készítenek – vészesen soványnak ítéli meg. Bár kételkedik, hogy a rajz tényleg őt ábrázolja, pedig érezte a ceruzát végigfutni a körvonalain.
Személyiségükre jellemző az önértékelési zavar és a túlzott megfelelési kényszer. Családjukban kerülik a konfliktus-helyzeteket, merevség és a gyermekek átlagon felüli óvása figyelhető meg. Maga a serdülés is rizikótényező, mert a tinédzser megriadhat párnásodó testétől, s nem tudja elfogadni azt (utalunk itt újra a kor-ideálra).
Nehéz feladat a környezetnek, hogy ne utaltassa be életmentő kényszertáplálásra a beteget, hanem felismertesse vele mohóságát a szeretetre és a szexre, nőiességét, annak minden ösztönösségével. Fontos, felfognia, hogy a földi élet tényezőit nem elfojtani kell, hanem együtt élni velük.
Dr. Pándy Mária
szexuálpszichológus,
a Magyar Szexológiai Társaság titkára
06-20/933-66-69
