Egy olyan természet adta készségünkről van szó, ami véges, azaz kimeríthető, ez pedig a stressztűrő képességünk, melynek tartalékaival jócskán visszaélünk.
Richard Lazarus, az egyik legnevesebb viselkedéskutató definíciója szerint a stressz nem más, mint „egyensúlytalanság a követelmények és a rendelkezésre álló források között”. Megvizsgálva mindennapi stresszforrásainkat (túlterheltség, időzavar, anyagi gondok, nehéz döntési helyzetek stb.), rögtön láthatjuk, hogy e tömör meghatározás valamilyen formában valamennyit magába foglalja.
Amennyiben a stressz ennyire hétköznapi jelenség, vélhetően – a többi élőlényhez hasonlóan – mi is jól tudjuk kezelni, anélkül hogy belefáradnánk. A szavannán folyamatos életveszélyben élő antilop sem tud időnként szabadságot kivenni, mondván, erre neki szüksége van ahhoz, hogy az év további részében is gyorsan tudjon menekülni a ragadozók elől. Lehet, hogy példánk sántít, de a stresszkezelés területén mégis az antilopok állnak jobban. Pontosabban nemcsak az antilopok, hanem az összes többi emlősállat. Fenyegetőnek ítélt helyzetben legtöbbjük kétféle reakció közül választ: megküzd vagy elmenekül – ennek jól ismert angol megfelelője: „fight or fly”.
Mindkét akcióhoz a fizikai teljesítőképesség maximumára van szükség. Így a hirtelen stresszhelyzet beindítja az ún. Cannon-féle vészreakciót, mely felkészíti a szervezetet az erőpróbára. Emelkedik a vércukorszint, a pulzusszám, a vérnyomás, kitágulnak a szív, a tüdő, az izmok erei, hogy a jobb vérellátás fokozza a teljesítményt, míg az ehhez szükségtelen bőr és belső szervek erei – takarékossági okokból – összeszűkülnek. Az idegrendszer fokozott éberségi szintre kapcsol, a pupillák kitágulnak a gyorsabb reakció érdekében, a belek pedig megpróbálnak megszabadulni tartalmuktól, hogy a súlycsökkenéssel is javítsák a menekülés esélyét. Mindez az életben maradást – menekülést vagy megküzdést – szolgálja.
Hogyan fest mindez a mi élethelyzeteinkben? Fizikai létünket, életünket általában nem fenyegetik, mégis ugyanazok a stresszreakciók „szolgálnak” bennünket, melyek például egy iskolai vizsgán, vagy egy fontos tárgyalás során ugyancsak komoly nehézséget okozhatnak. Ha ilyenkor lüktet a halántékunk és görcsöl a hasunk, biztosak lehetünk abban, hogy testünk felkészült a menekülésre (vagy a küzdelemre) – a baj csak az, hogy egy néhány évmillióval korábbira. E fiziológiai változások régen az életünket jelentették volna, a mai modern világban azonban igen ritkán segítenek.
Mielőtt irigyelni kezdenénk az antilopokat, jusson eszünkben, hogy nekünk többféle megküzdési mechanizmus áll rendelkezésünkre. Fejlődésünk során mindannyian elsajátítunk néhány adaptív (előre vivő), illetve nem adaptív, vagyis valamilyen testi vagy pszichés „árral” járó megküzdési mechanizmust. Utóbbi nem megfelelő stresszkezelési módok közé tartoznak a pszichoszomatikus betegségek, a tartós szorongás vagy a depresszió, melyek nem igazán csábító megoldások.
A mai viszonyok között a mentálhigiéné, a számtalan stresszoldó, feszültséget kezelő, asszertív problémamegoldást, mentális önvédelmet, pszichés állapotot, hangulatot, közérzetet javító, energiaszintet növelő vagy helyreállító módszer, technika, rendszeres sporttal, testmozgással, egészséges életmóddal és életszemlélettel kiegészítve, sokkal sikeresebb és hosszabb távon is hatékony megküzdési stratégiát kínál számunkra, korunk virtuális „oroszlánjai” ellen.
Dr. Szende Krisztina
pszichológus
korkontroll.hu
